: HÚSVÉTI BARANGOLÁS — piros tojás helyett (2015.)

Nem tapsifüles nézőbe utaztunk Borsodba, a párommal — nem is találkoztunk szapora fajtájával. Helyette már az első napon farkas után kiáltottak a helybeliek. A nemzeti park karámban tartott lovai közül egy kiscsikót elragadtak a hazánkban megtelepedett ordasok, a Cinegésben egy fiatal muflon vált áldozattá. Lábunkra bakancs került, és komolyan utánajártunk a híreknek.

Első nap Mentünk, mentünk és eredménytelenül visszaérkeztünk a szálláshelyül szolgáló zsákfalu elé. Az út szélében feltűntek a ridegtartásba csapott magyar tarkák. Velük nem lett volna semmilyen bajunk sem, de a fiatal, ám kifejlett bika keményen ránk bőgött. Mivel nem tudhattuk, hogy hányadán áll a dolog vele, helyesebbnek véltük, ha nem próbálunk meg a szűkös mezsgyén közelében elinalni. Felhúzódtunk a szilárd burkolatú út melletti fás meredélyre. Tíz percbe is beletelt, mire a legelésző Tihamér úr tisztes távolságba távozott, aközben alaposan szemügyre vett minket.

A Rákövetkező napon is minden tőlünk telhetőt megtettünk a farkasok felkutatásáért. A szállástól hét kilométerre, a rengeteg közepén álló régebbi szállásunk teraszán, tizenhárom vendég üldögélt. Kíváncsian érdeklődtek tőlünk, messziről érkezett vándoroktól:

— Láttak-e útközben, farkasokat?

— Ott nem! — feleltem kedélyesen — és folytattam — de mifelénk a faluházzal szemben éldegél egy idős Farkas.

Cserében megtudhattuk tőlük, hogy éjszaka a turistaház közelében farkasvonyítást véltek hallani. Kézre állítottuk a túrabotokat, és útra keltünk. A háztól néhány órányi járóföldre az avarban valami zörgött. A levelek között egy vörös mókust vett észre, Kati. A bundás jószág, a közeli fatörzsön felfelé kapaszkodva az ég felé indult, de két méter magasságban egy fajtársa útját állta. Hosszasan farkas szemet néztek egymással, majd a magasabban lévő mókus hangos sivítással nekitámadt a betolakodónak, és a földre taszította. A pórul járt területsértő állatka egy ideig nem mozdult, később egy másik fa törzsén felmászott a lombosodó ágak közé. Megérkeztünk a túra végét jelentő buszfordulóhoz. Előzetesen a helyi Volán telefonos információs szolgálatától három járat indulási időpontját is megkaptam — arrafelé előzetes körültekintést igényel a buszos közlekedés. Az elsőnek beérkező járat vezetője közölte velem, hogy nem arra fog tartani, amerre mi szeretnénk menni. Mentőötletnek bedobtam a Kenyérgyár megállóhelyet, mely utazásunk célját tekintve, köztes megoldásnak megfelelő lett volna. Húsvéti ajándéknak odáig ingyen utazhattunk. Útközben értesültünk a készséges sofőrtől, hogy a következőnek ajánlott viszonylat sem lenne megfelelő számunkra, a harmadik járat létezését erősen megkérdőjelezte.

Utolsó napig bezárólag sem kerültünk látóközelbe az ordasokhoz, ennek kimondottan örült a párom. Úgy hagytuk ott az igéző tájat,mint akit mézes lépre csaltak. Felültünk a megyeszékhelyre zötykölődve tartó vonatra. A kalauz — technikai okok miatt — csak az út felénél tudott a fővárosig érvényes menetjeggyel szolgálni. A kezében lévő készülékkel egyben ki is nyomtatta, a két utas számára szóló dokumentumot. Mosolyogva vettük át, mert több mint ötven centi hosszúságú volt. Szépen összecsavartam, majd a túraingem zsebébe süllyesztettem. Miskolcon Átszálltunk. Idővel a sebes vonaton is ránk talált a jegyvizsgáló.

— Ez a mi közös tóránk! — és átnyújtottam a feltekert menetjegyet — mire fesztelenül felnevetett.