: HÚSVÉTI BARANGOLÁS — piros tojás helyett (2015)

Húsvét táján nem tapsifüles nézőbe utaztunk Borsodba, a párommal. Nem is találkoztunk szapora fajtájával. Helyette már az első napon farkas után kiáltottak a helybeliek. A nemzeti park karámban tartott lovai közül egy kiscsikót elragadtak a hazánkban megtelepedett ordasok, a Cinegésben egy fiatal muflon vált áldozattá. Lábunkra bakancs került, és utánaeredtünk a baljós híreknek.

Első nap mentünk, mentünk, mendegéltünk, és utunk újdonsült célját tekintve eredménytelenül visszaérkeztünk a szállásul szolgáló zsákfalu elé. Az útszélében feltűntek a ridegtartásba csapott magyar tarkák. Velük nem lett volna semmilyen bajunk sem, de a fiatal, ám kifejlett bika keményen ránk bőgött. Mivel nem tudhattuk, hogy hányadán áll a dolog vele, helyesebbnek  tartottuk, ha közelében nem a szűkös mezsgyén akarunk elinalni. Felhúzódtunk a szilárd burkolatú út melletti fás meredélyre. Tíz percbe is beletellett, mire a legelésző Tihamér úr tisztes távolságba távozott, aközben szemügyre vett minket.

A rá következő napon is minden tőlünk telhetőt megtettünk a farkasok felkutatásáért. A szállástól 7 kilométerre, a rengeteg közepén álló régebbi szállásunk teraszán, 13 vendég üldögélt. Kíváncsian érdeklődtek tőlünk, messziről érkezett vándoroktól: útközben láttak-e farkasokat?

— Ott nem! — feleltem kedélyesen — és folytattam: de mifelénk a faluházzal szemben éldegél egy öregecske Farkas.

Cserében megtudhattuk tőlük, hogy éjszaka a turistaház közelében farkasvonyítást véltek hallani. Kézre állítottuk a túrabotokat, és útra keltünk. A háztól néhány órányi járóföldre az avarban valami zörgött. A levelek között egy vörös mókust vett észre, Kati. A közeli fatörzsön felfelé kapaszkodva, az ég felé indult a bundás jószág, de két méter magasságban egy fajtársa útját állta. Hosszasan farkas szemet néztek egymással, majd a magasabban lévő mókus hangos sivítással nekitámadt a betolakodónak, és letaszította a földre. A pórul járt területsértő rágcsáló egy ideig nem mozdult. Később egy másik fa törzsén felmászott a lombosodó ágak közé. Megérkeztünk a túra végét jelentő buszfordulóhoz. Előzetesen a helyi Volán telefonos információs szolgálatától három járat indulási időpontját is megkaptam — előzetes körültekintést igényel a buszos közlekedés megszervezése arrafelé. Az elsőnek beérkező járat vezetője közölte velem, hogy nem arra fog tartani, amerre mi szeretnénk menni. Mentőötletnek bedobtam a Kenyérgyár megállóhelyet, mely utazásunk célját tekintve, köztes megoldásnak megfelelő lett volna. Húsvéti ajándéknak odáig ingyen utazhattunk vele. Útközben értesültünk a készséges sofőrtől, hogy a következőnek ajánlott viszonylat sem lenne megfelelő számunkra, a harmadik járat létezését erősen megkérdőjelezte.

Utolsó napig sem kerültünk látó közelbe az ordasokkal, ennek kimondottan örült a párom. Úgy hagytuk ott az igéző tájat,mint akiket mézes lépre csaltak. Felültünk a megyeszékhelyre zötykölődve tartó vonatra. 

A kalauz — technikai okok miatt — csak az út felénél tudott a fővárosig érvényes menetjeggyel szolgálni. A kezében lévő készülékkel egyben ki is nyomtatta, a két utas számára szóló dokumentumot. Mosolyogva vettük át, mert több mint 50 centiméter hosszú volt. Szépen összecsavartam, majd a túraingem zsebébe süllyesztettem. Miskolcon vonatot váltottunk. Idővel a sebesvonaton is ránk talált a jegyvizsgáló.

— Ez a mi közös tóránk! — és átnyújtottam a feltekert menetjegyet — mire fesztelenül felnevetett a kalauz.