Vidám napot / húsvéti barangolás...,

Piros tojás helyett!

Nem nyúlnézőbe mentünk Borsodba a párommal, nem is találkoztunk szapora fajtájával. Helyette viszont már az első nap farkas után kiáltottak az arra lakó emberek. A nemzeti park karámban tartott lovai közül egy kiscsikót elragadtak a hazánkban újonnan megtelepedett ordasok, a „Cinegés”-ben pedig egy fiatal muflon csillapította megújuló éhségüket — erről szólt a kistérségi híradó. Lábunkra bakancsot húztunk, és utána jártunk a dolognak. Útközben nézegettünk jobbra meg balra, no meg előre is, míg nem észre vettük, hogy körutunk során közeledünk a szállásunknak helyet adó zsákfalucskához. Az út szélében megjelentek a ridegtartásba csapott magyar tarkák. Velük nem lett volna semmi bajunk sem, de a fiatal, ám kifejlett bika keményen ránk bőgött. Mivel nem tudhattuk, hogy hányadán áll a dolgunk vele kapcsolatban, helyesebbnek véltük, ha nem próbálkozunk meg a rendelkezésünkre álló szűköcske mezsgyén mellette elosonni, ezért inkább a meredek domboldalra felhúzódtunk előle, amíg legelészve tovább nem haladt. Tíz percbe is beletelt, mire „Tihamér” úr kegyesen tisztes távolságba távozott legelészve: aközben alaposan megnézett minket a susnyásban.

Rákövetkező napon is minden tőlünk telhetőt megtettünk a farkasok kézre kerítése érdekében. A szállástól hét kilométer távolságra egy a rengeteg közepén lévő régebbi szállásunk teraszán tizenhárom vendég üldögélt. Kíváncsian érdeklődtek tőlünk messziről érkezett vándoroktól: — Láttak-e farkasokat útközben? — Ott nem! — feleltem kedélyesen, de mifelénk a faluházzal szemben lévő házikóban éldegél egy idősebb Farkas. Cserében megtudhattuk tőlük, hogy éjszaka a turistaház környékén ordasokat véltek vonyítani hallani. Kézre állítottuk a túrabotokat, és indultunk tovább. Onnan néhány órányi járóföldre az avarban zörgött valami. Odalent egy mókust vett észre a párom. A barna bundás az egyik fa törzsén elindult az ég felé, de mint

Hamarosan kiderült, két méter magasságban egy fajtársa állta az útját. Egy ideig farkas szemet néztek egymással, majd a régebb óta fent lévő mókus nagy sivítás közepette nekitámadt a másiknak, és őt letaszította a földre. A pórul járt területsértő egy ideig nem mozdult, később pedig egy másik fa törzsén megszégyenülve felmászott a lombosodó ágak közé.

Kisvártatva megérkeztünk a túra végét jelentő buszfordulóhoz. Előzetesen a helyi Volán telefonos információs szolgálatától három busz indulási időpontját is megkaptam: arrafelé nagy körültekintést igényel busszal közlekedni. A beérkező járat vezetője közölte velem, hogy nem arra fog tartani, amerre mi szeretnénk menni. Mentőövnek bedobtam a „kenyérgyár” helyet, amely köztes célnak nagyon is megfelelő lett volna nekünk: húsvéti ajándéknak odáig ingyen utazhattunk a menetrend szerint közlekedő járattal. Útközben értesültünk róla, hogy a következőnek ajánlott viszonylat sem lenne megfelelő a számunkra, a harmadik busz létéről pedig mit sem tudott a kerek képű sofőr: olyan állítólag nincs is a menetrendben.

Utolsó napig bezárólag sem kerültünk látóközelbe a szürke vadakhoz: ennek kimondottan örült a párom. Úgy hagytuk ott az igéző tájat,mint akit lépre csaltak. Felültünk a megyeszékhelyre zötykölődve tartó vonatra. A kalauz — technikai okok miatt — csak az út felénél tudott a fővárosig érvényes menetjeggyel szolgálni. A kezében lévő készülékkel egyben ki is nyomtatta a két utas számára szóló dokumentumot. Mosolyogva vettük át, mert több mint ötven centiméter hosszúságú volt. Szépen összetekertem, és a túraingem zsebébe rejtettem. Miskolcon Átszálltunk. Idővel a sebes vonaton is ránk talált a kaller. — Ez a mi közös tóránk! — nyújtottam át neki a feltekercselt menetjegyet — mire fesztelenül felnevetett.