Hunyorgó csillag

Az unalomig ismert galaxis halmazok között a felfoghatatlan távolságot kitöltő semmi az eredmény. A világegyetem értelmét kutató planéta újragondolta bolyongásának kudarcát. Tántoríthatatlanul hitt a mindenség céljában. Hunyorgó tekintetét egyre távolabbra fúrta az idő síkjába. A pontonként fénylő naprendszerek és a sötét csillagközi terek sziklaszilárd egységét szilánkokká törte egy kék bolygó biztató léte.

Fáradtan ült le a konyhaasztal alól kihúzott székre a harmincas éveiben járó férj. Mintha nem is az egy évvel ezelőtti önmaga lenne. Vonásai megkeményedtek. Hangja szikárrá vált. Példáját követte a felesége. Az asztal két oldaláról gondterhelten egymás szemébe néztek, majd szemlesütve megbámulták a gyermekrajzokkal teli asztalterítőt. Más lett az asszony is. Fiatalos vonásait levetkőzte. Arcára mély vonásokat rajzolt az elmúlt tizenkét hónap.

— Nincs idő a halogatásra — szólalt meg a szemüveges férfi, majd hozzátette:

— Csomagoljatok össze és menjetek minél távolabbra innen.

Kérdő tekintettel ránézett a felesége:

— Velünk jössz te is?

Rövid csend kerekedett mögéje, melybe belekeveredett néhány bánatos mély sóhaj is.

— Nem. Én visszamegyek. Nekem vissza kell mennem. Dolgom van velük.

— Muszáj?

— Igen. A két gyermekkori barátom miatt. Persze miattatok is.

Bánatosan felsóhajtott az asszony. Érteni vélte a férjét. Megismerkedésük idején is határozott volt. Mindig tudta, hogy mit akar. Ez akkoriban és manapság is imponál neki. Azóta még olyanabbá vált. Hibáztathatja-e ezért őt?

— Nélküled nem megyek — suttogta.

— Gondolj a gyerekünkre — tromfolt a férfi.

— Jóban rosszban egy család vagyunk — meleg hangon.

Felállt a férj és benyitott a gyerekszobába. Ötéves kislányuk az igazak álmát aludta. Mellette kedvenc plüsskutyája. Szemével magához ölelte szeretett gyermekét, majd Halkan csukódott az ajtó.

— Szépen kérlek, menjetek! — és könny szökött a szemébe.

Ezt észrevette a felesége, és elkezdett szipogni. Nagy sokára abbahagyta.

— Két nap múlva vissza kell mennem. Holnap segítek összepakolni, és menjetek!

— Hova?

— Mindegy, hogy hova, csak minél messzebb innen.

— De hova?

— Mit tudom én, hogy hova. Bárhova.

— De nekünk, nekem, ez az otthonom. Máshol sehol lennénk.

— Nem érted? Muszáj mennetek! — nem lehet tovább halogatni.

— Gyere te is. Ha jössz, megyünk. Ha nem, maradunk.

Másnap reggel hármasban ülték körbe az asztalt. Csendben falatoztak a szülők. A kislánynak nem tűnt fel a szótlanság.

— Meddig maradsz itthon, apa?

— Holnap vissza kell mennem.

—Játszunk bábszínházast addig?

— Ha szeretnéd, igen.

— Igen, szeretnék!

A kesztyűs bábok által életre keltett mókás világ megnevettette a kislányt. Felhőtlen lénye ezúttal nem jelentett örömforrást szüleinek. Még a lelkük is belesajdult a pillanat varázsába. Órába is beletelt, mire a gyermek jóváhagyásával a bábok visszavándorolhattak lakódobozukba.

Csendesen pergett a napjuk. Néha egy-két szót váltott egymással a két szülő. Délután hármasban lementek a játszóra: megnyikordult a kopottas mérleghinta, megépült egy fél homokvár, lerúgták a port a labdáról. Szemük fénye pedig boldog volt, mert újra együtt lehetett a szüleivel. Visszatérve a kilencedik emeleti lakásukba, folytatódott a néma sóhajtozás. Túl voltak a vacsorán.

— Hajnalban kell indulnom — szólalt meg a férj, miután elaludt a gyermek.

— Nem foglak felkelteni — tette hozzá.

— Jó lesz úgy — színtelen hangon.

Hiába nyúlt el az ágyon a férfi. Szemére nem jött álom. Éjszakán át bámulta a plafont. Ezzel nem volt másként az asszony sem. De ő legalább lehunyt szemmel várta a feloldozó reggelt. Pirkadat előtt felkelt a férj. Átment a gyermekszobába és egy táskába összepakolta a kislány úti ruháját. Tetejükben egyszavas levelet hátrahagyva, maga után betette a lakásajtót — mire hangosan felzokogott a felesége.

— Te honnan érkeztél ide? — kérdezte társától a kopasz férfi.

— Az ország keleti feléről.

— Milyen szél fújt ide?

— Mifelénk elég nehézkes az élet. Ha adódik munka, keveset fizetnek érte. Az egyévi fizetésemet itt két hónap alatt bőven megkeresem. Van egy gyerekünk is. Jövőre iskolába megy — felelte a kerek képű férfi

— Pénzért jöttél?

— Igen.

— És te?

— Meggyőződésből vagyok itt. De nem jön rosszul a lóvé sem — válaszolta a kopasz.

— Utálod őket?

— A szememben egy nagy senkik ők!

Szótlanul barátkoztak tovább egymással, majd megszólalt a kerek képű:

— A szomszédunkban egy net és játékfüggő figura lakik. Nálam jóval idősebb, de nekem mint kamasznak megengedte, hogy a konzol mellől figyeljem őt akció közben. Lassacskán belenőttem a virtuális világba. Mivel folyamatosan a legújabb verziókat tolta és hozzá az egyre fejlettebb kiegészítő eszközöket használta, egyszer csak a fejemre került a sisak, és elém egy háromdimenziós monitor.

— Tényleg, hány óra van?

— Fél óra van éjfélig — válaszolta a kopasz.

— Itt ugyanazt kell tennem, mint otthon játék közben. De itt legalább busásan megfizetnek érte. Kész haszon. De most másra kell koncentrálnom. Élesben kezdődik a játék.

A huszonegyedik század fantasztikumához nem konyított a kopasz, ezért visszavonult a szoba hátsó részébe. Csendesen figyelte a neki semmit.

Két óra elteltével a sisakot fejéről lehúzta a kerek képű, és maga elé az asztalra tette.

— Sikerült? — kelt életre a kopasz.

— A felső három szintet csontra vittem — elégedetten a kerek képű.

Megérdemlik a szarházi senkik!

Felkelt helyéről a kerek képű, és elment aludni.

Az éjszaka ármánykodása minduntalan gyötörte a harmincas, szemüveges férfit. Gondolatai az otthonukban hátrahagyott feleségén és kislányukon járt. Bízott benne, hogy úton vannak már. Valahova, a biztonságos távolban. De aközben is jól tudta, hogy bármelyik pillanatban elérkezhet a dolog ideje. Most is így történt. Piros jelzésű, tehát azonnal végrehajtandó parancsot kapott: a megadott terepkoordináta adatok vezérlési pontot jelöltek. Ettől kezdve beindult egy begyakorolt automatizmus. Hatékonyságát percen belül erőteljes hanghatás jelezte. Ezúttal is pontos volt a célzás. Néhány ellenséggel kevesebb — gondolta, és feszes arcát megélénkítette a megelégedettség mosolya.

Meglepve hallotta a belépő tiszthelyettestől, hogy hívatja a főparancsnok. Bujkált benne némi kíváncsiság, de nem találgatott. Öntudatosan lépett be a helyiségbe. A szobában tartózkodókat kiküldte a vezér.

— Pihenj!— szólt a parancs.

— Igenis! — felelte a szemüveges katona.

— Te vagy az Anjarku?

— Igen.

Szótlanul nézte az egység egyik legodaadóbb katonáját. Az asztalról kezébe vett egy levelet. Megköszörülte a torkát.

— Értettem — szólalt meg a szemüveges katona.

— Kint vár rád egy terepjáró sofőrrel. Három nap eltávozást kapsz. Magad döntöd el, hogy mikor jössz vissza.

— Köszönöm! — és átvéve a levelet kiment az autóhoz.

— Hova megyünk? — érdeklődött a rá várakozó katonatárs.

Megkapta a pontos címet. Beültek a terepjáróba, gázt adott a sofőr. Felbontotta a levelet, elolvasta, majd visszatette belső zsebébe. Szenvtelen arccal nézte az elsuhanó tájat. Hidegen hagyta. Nem gondolt semmire sem. Belül oly üres és fagyos volt, mint amilyen a csillagközi tér.

— Megérkeztünk — hallotta.

Ekkor némileg visszabillent a földi valóságba. Kiszállt az autóból. Ott állt a tízemeletes ház előtt. Felnézett a kilencedik emelet magasába, de a hetediktől fölfelé már csak teljesen kiégett szinteket láthatott.

Egy megrendülten álló szemüveges katonát fedezett fel a világegyetem értelmét kereső hunyorgó csillag. Végtelen keserv fogta el. Szeméből két könnycsepp gördült ki: egyikben a bábszínház iránt érdeklődő ötéves kislány, a másikban a családjához rendíthetetlen, gondterhelt édesanya foglaltatott. A könnycseppek a világegyetem számára jégbe fagyva az örökkévalóságig odaajándékozódtak figyelmeztetőjelnek.