Hunyorgó csillag

A felfoghatatlan távolságot kitöltő semmi terült el az unalomig ismert galaxishalmazok között. A világegyetem értelmét kutató planéta újragondolta bolyongásának kudarcát, mégis tántoríthatatlanul hitt a mindenség céljában. Hunyorgó tekintetét egyre mélyebbre fúrta az idő síkjába. A pontonként fénylő naprendszerek és a sötét csillagközi terek sziklaszilárd egységét azonban szilánkokká törte egy kék bolygó biztató léte.

Fáradtan ült le a konyhaasztal alól kihúzott székre a harmincas éveiben járó férj. Mintha nem is az egy évvel ezelőtti önmaga lenne: vonásai megkeményedtek, hangja szikárrá vált. Példáját követte a felesége is. Az asztal két oldaláról gondterhelten néztek egymás szemébe, majd szemlesütve bámulták az asztalterítőt. Az asszony is megváltozott, fiatalos vonásait levetkőzte, arcára mély barázdákat rajzolt az elmúlt egy év.

– Nincs idő a halogatásra – szólalt meg a szemüveges férfi. – Csomagoljatok össze, és menjetek minél távolabbra innen!

A felesége kérdő tekintettel nézett rá:

– Velünk jössz te is?

Rövid, mély sóhajoktól kísért csend következett.

– Nem. Én visszamegyek. Nekem vissza kell mennem, dolgom van velük.

– Muszáj?

– Igen. A két gyermekkori barátom miatt. Persze miattatok is.

Az asszony bánatosan felsóhajtott. Érteni vélte a férjét; megismerkedésük idején is határozott volt, mindig tudta, mit akar. Ez akkoriban is imponált neki, és most is. De hibáztathatja-e ezért?

– Nélküled nem megyek – suttogta.

– Gondolj a gyerekünkre! – tromfolt a férfi.

– Jóban, rosszban egy család vagyunk – mondta meleg hangon az asszony.

A férj felállt, és benyitott a gyerekszobába. Ötéves kislányuk az igazak álmát aludta kedvenc plüsskutyájával. Szemével magához ölelte gyermekét, majd halkan becsukta az ajtót.

– Szépen kérlek, menjetek! – kérlelte elcsukló hangon, könny szökött a szemébe. – Két nap múlva vissza kell mennem. Holnap segítek összepakolni, menjetek!

– Hova?

– Mindegy, hova, csak minél messzebb.

– De hova?

– Mit tudom én. Bárhova.

– Nekem ez az otthonom. Máshol sehol sem lennénk.

– Nem érted? Muszáj mennetek! – mondta nyomatékkal, mert az idő fogyott.

– Gyere te is. Ha jössz, megyünk. Ha nem, maradunk.

Másnap reggel hármasban ülték körbe az asztalt. Csendben falatoztak a szülők, a kislánynak pedig fel sem tűnt a szótlanság.

– Meddig maradsz itthon, apa?

– Holnap vissza kell mennem.

– Játszunk bábszínházast addig?

A kesztyűs bábok mókás világa megnevettette a kislányt, de felhőtlen lénye ezúttal nem hozott örömöt a szülőknek; lelkükbe sajdult a pillanat varázsa. Órába telt, mire a bábok visszavándorolhattak a dobozukba.

Csendesen pergett a nap, délután hármasban lementek a játszótérre. Megnyikordult a kopottas mérleghinta, épült egy fél homokvár, és lekerült a por a labdáról. A kislány boldog volt, mert újra együtt volt a család. A kilencedik emeleti lakásba visszatérve azonban folytatódott a néma sóhajtozás.

– Hajnalban indulnom kell – szólalt meg a férj a vacsora után, miután a gyermek elaludt. – Nem keltelek fel. Jó lesz úgy? – kérdezte színtelen hangon.

A férfi hiába nyúlt el az ágyon, álom nem jött a szemére; éjszakán át bámulta a plafont. Az asszony sem aludt, de ő legalább lehunyt szemmel várta a feloldozó reggelt. Pirkadat előtt a férj felkelt, átment a gyerekszobába, és egy táskába összepakolta a kislány holmiját. A tetején egy egyszavas levéllel maga után behúzta az ajtót – mire a felesége hangosan felzokogott.

– Te honnan érkeztél ide? – kérdezte társától a kopasz férfi.

– Az ország keleti feléről. Mifelénk nehézkes az élet, ha adódik munka, alig fizetnek. Az egyévi otthoni fizetésemet itt két hónap alatt megkeresem. Van egy fiam, jövőre megy iskolába. És te?

– Én meggyőződésből vagyok itt. De persze a pénz sem jön rosszul – válaszolta a kopasz.

– Utálod őket?

– A szememben egytől egyig senkik.

Szótlanul barátkoztak tovább, majd a kerek képű így szólt:

– A szomszédomban lakott egy net- és játékfüggő figura. Megengedte, hogy a konzol mellől figyeljem. Lassacskán belenőttem a virtuális világba. Egy nap a fejemre került a sisak, elém pedig a háromdimenziós monitor.

– Hány óra van?

– Mindjárt éjfél – felelte a kopasz.

– Itt ugyanazt kell tennem, mint otthon a játékban. De itt legalább megfizetnek érte. Kész haszon. Most viszont élesben megy a dolog.

A kopasz a huszonegyedik század technikájához nem értett, így visszahúzódott a szoba hátuljába, és csendesen figyelte a számára felfoghatatlan jelenetet. Két óra elteltével a kerek képű fejéről lehúzta a sisakot.

– Sikerült? – kérdezte a kopasz.

– A felső három szintet csontra vittem – mondta elégedetten a társ.

Az éjszaka kínjai gyötörték a harmincas, szemüveges férfit. Gondolatai az otthon hagyott feleségén és kislányán jártak, bízva benne, hogy már messze járnak. De tudta, hogy az ukáz bármikor lecsaphat. Most is így történt: piros jelzésű, azonnali parancsot kapott egy megadott terepkoordinátára. Beindult a gépies rutin. Hatékonyságát percen belül hanghatás jelezte, a célzás pontos volt. Néhány ellenséggel kevesebb – gondolta, és arcán feszültséget váltott fel a megelégedés.

A belépő tiszthelyettes közölte, hogy a főparancsnok hívatja. A katona öntudatosan lépett be a főtiszt szobájába, ekkor a bent lévő beosztottak maguktól kimentek.

– Pihenj! – szólt a parancs.

– Értettem! – felelte a szemüveges katona.

– Te vagy az Önjáró álnevű?

– Igen.

A parancsnok szótlanul nézte az egyik legodaadóbb emberét. Felvett az asztalról egy levelet, megköszörülte a torkát, majd átnyújtotta.

– Értettem – mondta a katona.

– Kint vár a terepjáró sofőrrel. Három napod van. Magad döntöd el, mikor jössz vissza.

– Köszönöm.

A sofőr megkapta a címet, és gázt adott. A katona elolvasta a levelet, majd a zsebébe süllyesztette. Szenvtelenül nézte az elsuhanó tájat;

üres volt és fagyos, mint a csillagközi tér.

– Megérkeztünk.

Kiszállt az autóból a szemüveges férfi. Ott állt a tízemeletes ház előtt. Felnézett a kilencedik emeletre, de a hetediktől fölfelé már csak kiégett, üszkös romokat látott.

A világegyetem értelmét kereső, hunyorgó csillag megrendülve nézte a lenti katonát. Végtelen keserv fogta el, szeméből két könnycsepp gördült ki: az egyikben egy bábszínházra vágyó ötéves kislány, a másikban a családjához hű édesanya rajzolódott ki. A könnyek jégbe fagyva, az örökkévalóságnak ajándékozva maradtak fenn a mindenség magányában.