() HONNAN HOVA — aszinkronban (2022.)

Lárnaka mai nevét a törököktől kapta, de időszámítás előtt a tízedik században az ősi Kition városállam (Ancient Kition) már virágzott. A települést időszámítás előtt a tizenharmadik században a rézbányászat miatt megjelenő görögök alapították, de az arab kalózok fosztogatásainak következtében időlegesen elnéptelenedett. Új honfoglalónak a föníciaiak jelentkeztek be elsőnek, őket a perzsák és a görögök követték. Krisztus előtt ötvennyolcban partra szálltak a rómaiak, és belefogtak a város fejlesztésébe. Uralkodásuk lényegében háromszázhúszig tartott, ekkor több földrengés rázta meg a települést, melyet nem építettek újjá. Kisebb helyőrségeket hagytak hátra, akik az ország délkeleti részét védték az arab betörések ellen. A lassú, de folyamatos építkezések által, a középkorra újra számottevő várossá fejlődött, és a törökök térhódítása következtében, a tizennyolcadik századra a környék legforgalmasabb kikötőjévé vált. A távoli múltból eljutottunk a közeli jelenbe.

Lárnaka jacht kikötőjétől a belváros felé tartva, húsz perc séta után megérkezünk a régészeti lelőhelyre, ahol kétezeréves római kori emlékek között gondolhatunk vissza a régi szép időkre. Az archeológiai lelőhely tárgyi emlékei számszerűleg nem jelentősek, viszont a cipők által felvert por mennyisége számottevő. Két egyszerű gépezetet is rekonstruáltak a régészek, mellettük néhány nagyobb méretűnek mondható szobor, kövek és két darab két méter magas kőkorsó látható.

Kirándulást tettünk a Troódosz hegységbe. Az odafelé vezető út tanulságul szolgált. Tanyaszerűen elhelyezkedő házak, parányi területeken teraszos földművelés. Az útszélén rengeteg elhagyatott vendéglő. Szűk, hajtűkanyarokkal tűzdelt utak. A falvak házainak felében nem laktak. A növényzet jellemzően tűlevelűekből állt, de lombos fákból is bőven akadt. Négy településen is szétnézhettünk.

Astromeritis nicosiától harminc kilométerre fekszik. A kétezer-háromszáz lakosú falu határtelepülés, amolyan puffer zónának számít. Az itt élők szerencsésnek vallhatják magukat. Megúszták a török inváziót, mely épp a kertek alatt ért véget.

Kakopetria Nicosiától ötvenöt kilométerre délnyugatra, a Tróodos-hegység északi lábánál található. A Soléa-völgy legmagasabban fekvő faluja (tengerszint felett hatszázhatvanhét méterrel). Erdő öleli körbe. Az ősi települést a Kargotis és a Garillis patak találkozásánál alapították. A két folyam a továbbiakban a Klarios folyót alkotják, amely átkel a Soléa-völgyön és a Morphou-öbölbe ömlik. A település modern része, cseréptetős házakkal, a völgy keleti részében található. Az ősi Kakopetria, a völgytől nyugatra, a két patak között épült, és azt a benyomást kelti, hogy ezek a vízjárások kanyarognak. A házak teteje lejtős, cserepes, szinte az összes fapadlós és erkélyes. A Megváltó színeváltozásának temploma a régi falu közepén épült. Egy másik istenháza a falutól öt kilométerre, a Szent Miklós templom, a sziget egyik legérdekesebb bizánci stílusú istenházának számít, a tizenegyedik és a tizenhetedik századból származó falfreskóival. A vízi malom 1754 óta őrli az árpaszemeket.

A környékbeli falvakban középkori utcák, melyek a hatodik és a hetedik századból eredeztethetők. Az ősi Kakopetria (Ailades) falu körül 1938-ban végzett régészeti ásatások mesélnek a múltról. Az ember jelenlétéről sokkal korábbi bizonyítékokat is találtak. A régészeti feltárás során egy ősi istentiszteleti hely került napvilágra, valószínűleg Athena istennő számára emelték. Nagyszámú lelet került elő, főként terrakotta, melyek közül többük Athena istennőt ábrázolja, kis mészkőszobrok, bronz- és vasdarabok. Ezek az archaikus és a klasszikus korok közös emlékei. A nicosiai régészeti múzeumban tekinthetők meg.

A települést néhányan lakják még, de az apartmanokká átalakított régi házak számbelileg uralhatják az ingatlanpiacot. Akinek ideje engedi, menjen le a patakvölgybe, és a hidakon kacskaringózva tegyen hosszabb sétát. Érdekes volt megtapasztalni, miként vált a település mindennapos részévé, a nem csak éltető víz. Kora délután beindítottak egy kompresszort, mely vizet pumpált az út szélében lefutó árkocskába, így párásította a település levegőjét. Másként is folyt a hőség elleni küzdelem. Egy kőfalról alázubogott a víz, mely szintén az útszéli árokban kötött ki. Mindennek feledhetetlen hangulata volt.

Kati helyi nyelven ráköszönt – kálimérá - egy talpig feketébe öltözött, hajlott hátú, nyolcvanas nénikére, aki két kezében egy-egy vízzel teli vödröt cipelt, ő viszonzásul olaszos mentalitással, egy hangos csáóval válaszolt. Így kell ezt csinálni.

A Kykkos kolostorhoz közeli Throni dombon felkerestük III. Makariosz ortodox érsek, a független Ciprus első államfőjének, két végében nyitott mauzóleumát. Mint ismeretes, az Észak-Ciprust megszálló török katonák lőtték agyon. Emlékét egy hatalmas kőszobor is őrzi. Ennek hasonmását Lárnakában láttuk, de ott kezével még bizakodva int a cipriótáknak. Közelében kilátópont, és egy zárva talált hatszögletű épület. De akadt itt más érdekesség is. Előző nap heves zivatar tarolt a szigetországban. Itt fent a hegyen hó esett, melyből arasznyi hóember kelt életre. A nap viszont hevesen sütött, az élet csírája hamarosan saját levébe olvadt bele.

Ciprus és az ortodox világ egyik leggazdagabb és leghíresebb helye, a Tróodos hegységben ezerháromszázhuszonnyolc méter magasan megbúvó, a tizenegyedik században alapított Kykkos kolostor épületegyüttes. Legfőbb kincse egy Szűz Mária ikon, melyet a hagyomány szerint Szent Lukács festett. A sziget leggazdagabb vallási intézménye, és Ciprus nyugati részének egyik érdekes szakrális látnivalója. Ám kevésbé látogatott a nyaralók körében, ugyanis hegyvidéki elhelyezkedése következtében, kanyargós út vezet oda az ismertebb városokból.

A kolostor ezeréves, de a falak újak. Az évszázadok során az épület többször is elpusztult. Hol tűzvész, hol a lovagok csatározásai miatt kellett újjáépíteni, így a mostani épületek közül a legrégebbi is csupán kétszázéves. A hercegek és vallási elöljárók azonban mindig gondoskodtak a kolostorról, így a szerzetesek az évszázadok alatt sok kincset és vallási relikviát gyűjtöttek össze.

A Kykkos kolostorban több értékes ikonosztáz is látható, melyek közül a legnagyobb tisztelet és érdeklődés a Szűz Mária ikont övezi, mely valószínűleg a tizenkettedik századból származik. A csodatévőnek tartott ikont a középkorban ezüsttel vonták be, és azóta csak rendkívüli alkalmakkor veszik le borítását. Úgy tartották, aki ránéz az ikonra, megvakul, és ezt a hagyományt ma is őrzik. Amikor Ciprust komoly szárazság sújtotta, a kolostor szerzetesei az oltárra helyezték az ikont, levették róla a borítást, ám még ekkor sem nézhettek rá: így imádkoztak a természeti csapás mielőbbi befejeződéséért (az idő halad, a szekér kereke beleragadt a sárba).

A kolostorban sok-sok tábla tiltja a fényképezést, mintha azzal kárt szenvedne a bemutatott relikvia, vagy az egyház. Az arany itt is értékként hivalkodik, de ez legyen a rend értékrendje. Ennek kapcsán, ne feledkezzünk meg, a közelben parkoló, a rend vezetője számára fenntartott nyitott Mercedes limuzinról se.

Új nap, újabb cél: ahova mindenképpen el szerettünk volna jutni. Hirokitía újkőkori régészeti lelőhely. Az időszámítás előtti hetedik és ötödik évezred között már lakott település volt, a Kelet-Mediterráneum egyik legjobb állapotban fennmaradt, és legfontosabb történelem előtti lelőhelye. A kőkori falut 1934-ben fedezte fel a Ciprusi Régészeti Intézet vezetője, Porfíriosz Díkaiosz, aki 1934 és 1946 között hat feltárást végzett itt. Az 1970-es évek elején a régészek újból elkezdték a feltárást, de ezt félbeszakította Ciprus török megszállása. A kutatást 1977-ben az Alain Le Brun vezette francia csapat folytatta.

A kora új kőkorban (körülbelül időszámítás előtt nyolcezer-egyszáz) vadászó-gyűjtögető népek érkeztek Ciprusra, de rövid idővel később elhagyták a szigetet. Az állandó lakosok ezer évvel később telepedtek meg, valószínűleg Anatóliából vagy a levantei partokról érkezhettek. Ez a cserépedényeket még nem használó kultúra alapította Hirokítiát is.

A valamikori település a Ciprusi Köztársaság Lárnaka kerületében, a déli tengerparttól mintegy hat kilométerre, a Maroni folyó kanyarulatában lévő domb lejtőin helyezkedett el. Lakói növénytermesztéssel, birkák, kecskék és disznók tartásával foglalkoztak.

A falut a folyón kívül egy erős, két és fél méter vastag és három méter magas kőfal védte. A falon feltehetően több kapun keresztül lehetett átjutni.

A település házai közül eddig körülbelül húszat tártak fel. A kör alaprajzú házak alapozás nélkül közvetlenül a földre épültek, közel egymáshoz. Külső átmérőjük kétszázharminc és kilencszázhúsz centiméter közötti, a belső átmérőjük száznegyven négyszáznyolcvan centiméter. Falaik mészkőből vályogból és döngölt agyagból készültek, kívül többnyire kőből, míg a belső felület égetetlen agyag vagy vályogtégla. Tetejük lapos volt, ágakra és nádra rakott agyagrétegből állt. Helyenként látszik, hogy a fal belső felületét kifestették.

Belső beosztásuk az épület funkciójától függött. Belül főzésre és fűtésre szolgáló tűzhelyeket találtak, valamint házimunka és pihenés céljára emelt padokat és oszlopok maradványait, melyek felső szint létére engednek következtetni. A falakba ablakokat vágtak. Feltételezik, hogy egy család több házat is lakott, melyek egy csoportban, nyitott udvar köré épültek. A házakban kézi malmokat, valamint kő- és csonteszközöket is találtak, például tűket és sarlókat.

Vallási életükről a kis kőből (és egyikük agyagból) készült emberfigurák tanúskodnak.

A falu népessége nem haladhatta meg a háromszáz-hatszáz főt. A lakosok viszonylag alacsonyak voltak, a férfiak átlagmagassága százhatvan centiméter lehetett, a nőké másfél méter. A csecsemőhalandóság nagyon magasnak bizonyult. Az átlagélettartam a felnőttkort elért férfiak esetében harmincöt évet, míg a nőknél harminchárom évet ért el. Halottaikat összekuporodott testhelyzetben a házak padlója alá temették el.

Hirokitía lakói elsősorban gabonafélékkel táplálkoztak, de a környéken összegyűjtötték a vadon növő fákról a pisztáciát, fügét, olívabogyókat és szilvát. Birkát, kecskét és disznót tenyésztettek, de vadásztak szarvasokra is.

Időszámítás előtti hatodik évezred közepén a falut ismeretlen okból hirtelen elhagyták, ezer évig lakatlanul állt. Új lakói egy másik kultúrához tartoztak, amely a régi lakosokkal ellentétben már cserépedényeket is használt. A települést az időszámítás előtti negyedik évezred elején hagyták el véglegesen.

A Lárnaka-Limassol autópályán expressz busszal is elérhető az archeológiai terület. Ahol leszállunk a járatról, a visszaúthoz ott kell felszállni. Az autópálya alatt át kell haladni, tovább balra, és hamarosan ott állhatunk a bejárat előtt. A bemutató területen a feltárt lakóházak rekonstruált másolatainak segítségével némi fantáziával elképzelhető, hogy milyen körülmények között élhettek itt eleink. A legkisebb viskókban az állataikat tartották, a nagyobbakat alvóhelyként használták. Ezek szemöldökfa magassága másfél méter, falvastagsága fél méter, legnagyobb ablakmérete hatvanszor negyven centiméter.

Mivel Lárnakában találkoztunk egy szimpatikus magyar családdal, két mozgáskorlátozott gyerekükkel együtt, ezért megemlítem, hogy a terület fő látványosságát képező, négy teljességében rekonstruált épülettől eltekintve, a többi látnivaló kipipálásához folyamatosan lépcsősorokat kell megmászni. A terület legmagasabb pontján autentikus kőpad, ahonnan nem csak a dimbes-dombos tájra nyílik remek rálátás, hanem az autópályára is. Feleségemmel egymás mellett üldögélve elgondolkodtam rajta, hogy a hátunk mögött lévő rekonstruált házak eredetije az egyiptomi piramisok előtt négy-ezer évvel álltak már. Az itt élt emberek ősei ezer évvel előbb kezdték el a növénytermesztést, vele vállalva a röghöz kötöttséget. Én pedig innen nézhetem az autópálya forgalmát. Ezek a járművek, és vele korunk technikai civilizációja, az emberi gondolkodás, kreativitás és a munkára is való kéz összterméke. A mai kor technikai alkatrészeinek molekulái anno még a talpuk alatt, a föld mélyében rejlett. Onnan bányászta ki, és rakta össze az emberiség java.