Hol lehet — Kicsivel könnyebb...

A szalonnai református templom megtekintése után is túrázásra adtuk a fejünket: irány haza! A tizennégy kilométert turistaút nélkül, az erdő sűrűjében akartuk megtenni — a kusza növényzet azonban háromszor is meghiúsította áttörési kísérletünket. E próbálkozásokkal legalább két órát vesztettünk. Leginkább guggolva, maximum derékban meghajolva lépkedtünk a dzsindzsásban. A levegőtlen rengeteg mélyén a melegtől és a ránk tapadó portól is szenvedtünk. Testünk verítékben úszott — törölgetni hiábavaló lett volna. A meredek domboldalak még jobban megnehezítették dolgunkat. Úgy éreztem, már az is nehezemre esne, ha néha felegyenesedhetnék egy-egy rövidke pihenőre — annyira megszoktam a görnyedt testhelyzetet. Amikor azonban a mindjobban fáradó gyerekek időnként megpihentek, én inkább guggolgattam. Tudtam: ha leülök, elmerevedek.

Kicsi: Bár sok mindenből kimaradtam az első napokban, panaszra még sincs okom. Lacival minden reggel megosztoztunk másfél liter frissen fejt tehéntejen, tehát a napok eleve jól kezdődtek. A gyerekek bőkezűek és jószívűek voltak hozzám — a legféltettebb csemegéjüket is megosztották velem. Aztán persze keményen ledolgoztatták a felszedett kalóriákat: már futhattam is az eldobott laszti után. Szinte elő se fordult, hogy bármelyik gyerek is úgy ment volna el mellettem, hogy meg ne simogasson.

Az udvar egyik szegletében állt egy kisebb házikó: abban volt a konyha. Gyakran benéztem oda is, és a kedves konyhatündér sosem zavart el. A talpamon nyílt sebet a nyelvemmel tisztogattam, és a vágás szép lassan behegedt. Késő délután csak úgy nyüzsgött az udvar a sok játszó gyerektől. Velük múlattam az időt én is. A labdázás közben hopp, eszembe jutott: rég láttam a gazdámat! Hol lehet? Hiába meresztettem a szemem: nem volt az udvaron. Már megint ellógott valahová! Nem úgy van az, Laci, hogy se szó, se beszéd, csak úgy olajra lépsz! Úgy döntöttem, hogy felkutatom. A szálláshely összes szobájába bedugtam az orromat, de sehol sem éreztem a szagát. Még a mosdóba és az illemhelyre is benéztem — mindhiába.

Aha! — jutott eszembe hirtelen. Hát a kocsmában! Magabiztos léptekkel indultam a kapu felé, és az utcán jobbra fordultam. Nem kellett sietni: biztosra mentem. A kocsmaajtó nyitva állt. Felléptem a két fokon, és mit látok? Gazdám kedélyesen beszélget az asztal körül ülőkkel, közben pedig nagyokat húz a keze ügyében lévő üvegből. Szóval így vagyunk, gazdikám! Ekkor észrevett a társaság egyik tagja.

— Mit gondolsz, Laci, ki van az ajtóban?

Félmeztelenül ücsörgő gazdám szellemi képességeinek fejlesztése végett újra belekortyolt az üvegbe, majd az ajtó felé fordult és odaszólt nekem:

— Gyere ide, Süsüke!