() HOL LEGYEN A LEÁNYKÉRÉS — magánszervezés (2015.)

Mestrében a kempingben szálltunk meg, Katival. A háromágyas tteraszos faház Dióbél kisasszony és hüvelyk Matyi párosra lett tervezve. Ennek ellenére, nekünk, mint természetjáráshoz szokott embereknek, bőven elegendőnek bizonyult esti hajléknak: a terasz vitte a pálmát. A jelképes díj flórabeli változatával hamarosan személyesen is megismerkedhettünk. . Egy sétát mindenképpen megér a város. A lakótelepet hatalmas, dús növényzetű parkok szabdalták élhető szigetekké: a délszaki éghajlat általi zöld bujaság szemgyönyörködtető, élén a pálmafával. Az északról érkező fáradt vándort jótékonyan magába fogadja. A főút mentén parányi, matuzsálem korú villamos igyekezett csilingelve a városközpontba. Szállásunk felé visszakanyarodva, végigsétáltunk a sportolásra kihegyezett hatalmas kiterjedésű, őrzött közparkon: nem kellett elájulni tőle. Közelében buszmegálló.

A kempingtől helyi járattal mindössze két megálló a lagúnák városa.

Velence erősen vitatott közelmúltbeli attrakciója a buszvégállomás felöl érkezve kikerülhetetlen üveghíd. Alacsony lépcsők vezetnek fel rá, majd róla le, hosszasan: kiagyalójának szeme előtt nevének várostörténeti szempontból való megörökítése lebeghetett, ennek oltárán simán feláldozta a praktikusságot. A súlyos gurulós bőröndökkel csak azokat kézben cipelve lehet átmenni a hídon, és nagy szerencséjük van még így is azoknak, akik nem esős időben járnak arra: a lépcsőnélküli szakasz száraz időben is, csúszik, mint a jég. A híd mindkét végében bevándorlók várakoznak: baksisért szívesen elvállalják a hórukkmunkát.

Kezdem a végével. A történelmi várossal egyre mélyebben ismerkedve az utolsó napon már kezdtem feladni nagyreményű vágyamat. De a soron következő hídra megérkezve, felragyogott az arcom. A lagúna előttünk még takarásban lévő szakasza felöl fokozatosan hangosodó zenei produkcióra figyeltem fel. A házak között kanyargó csatorna egy hajtűkanyar után a híd elé érkezett. A rajta közeledő gondolában harmonikajátékát öblös hangján énekével kísérte az utcazenész. Akadt más stratégiát folytató is. A sikátorokat délutántól éjjelig járó harmonikás, egy-egy vendéglő előtt megállva néhány számot muzsikál, kalapoz, és indul tovább. Módszere a hatékonyságban rejlik. A Szent Márk tér csatorna felöli végében, a hömpölygő tömegben egyszemélyes szekció. Amint észrevette a kezemben tartott mikrofont, azon nyomban abbahagyta a melódiát és már ott sem volt. Tartsunk a tér közepe felé. Az árkádsor alatt leparkoltunk. Az osztályon felüli étteremből élő szalonzene szüremlett ki. Hamar feltűntem az éber szemű pincérnek, aki kezével eltéveszthetetlenül továbbhaladásra bíztatott, de a fehér bot felmutatására szigora megenyhült. Rövid séta, és a tér legpatinásabb étterme előtt álltunk, mely több évszázada várja a vendégeket. Teraszán délidőben öreg csóka csibével pezsgőzött: egyedül nekik játszhatott a frakkos zenekar. Ám, itt sem díjazták a mikrofont: este tisztes távolságból, a hullámzó tömeg takarásában rögzítettem. De nézzünk szét másik szemszögből is.

A megkülönböztető jelzést használó vízi járműveknél a többiek jóval lassabban haladhatnak: a házfalakat folyamatosan verő és romboló hullámok csitítása miatt. Sikerült megfigyelni, ahogy a csónakjával érkező lakó beevez a háztömb kapuján, a vízudvarba: a ladikból keskeny kőfelületre lépett, majd be a lakásba. A messziről érkező világfinak első pillanatban ez romantikus lehet, de napi szinten biztosan nem szeretné. Nem voltunk ezzel másként a kisebb kőtenger közepén lévő kávézóhoz megérkezve sem. A fekete szürcsölgetése közben egyedüliként, néhány madártrilla emlékeztetett a természetre. Megpihenve álltunk fel az asztaltól. Szánkban még ott volt a kávé kesernyés íze, amikor rátaláltunk egy öregecske kápolnára: körülötte az utcaköveken ott csúfolkodott a madarak hátrahagyott terméke. Központi helyre érkeztünk. A megállás nélkül hömpölygő tömeg és a vele járó bábeli hangzavar, itt mindennapos. A Rialto környéke ezt egyértelműen visszatükrözte. Szem és fültanúi lehettünk, egy japán pár hangos vidámságba fokozódó esküvőjének. Ám, a nemzetközi szervezkedésből, Katival mi is kivettük a részünket: nem látó ismerősünk itt szerette volna megkérni sorstársa kezét. Erre javaslatunkra a rialto hídján kerített sort. Mátkája előtt lovagiasan féltérdre ereszkedett, és megtörtént a leánykérés — ezalatt távolabbra sétáltunk. Hogy-hogy nem, de a hátizsákból előkerült egy üveg olasz bor és már cuppanhatott is az üveg szája: egymásnak koccantak a teli üvegpoharak. Nem csak az emberek építgették a jövőjüket, a közeli épület is teljes belső megújuláson esett át. Az építési törmelék a rakparthoz kikötve várakozó uszály feneketlennek tűnő gyomrába került. Ezalatt a főcsatornán érkező német fiatalokból álló nyolcas, a számolás ritmusára húzta az evezőlapátot.

A cölöpökre épített városban folyamatosan csökken az állandó lakosok száma. Ennek több oka is van. Egyrészt, méregdrágák az ingatlanok. Ennek ellenére vagy éppen emiatt, többeket a státuszszimbólum vonz ide. Az itt nagyobbacskának számító terecskén, korosabb oroszul beszélgető hölgyekkel is találkoztunk. Meglátásunk szerint, életvitelszerűen lakhattak itt. Másrészt, hétköznapi ember számára nehezen élhető közeg a város. A Szent Márk tértől kijjebb — még a hadihajó kikötőn is túl — szegényes körülmények között élnek a vaporettóval munkába tartó olaszok. Nincs élettér, zárványba kényszerülnek: persze, idővel mindent meg lehet szokni.

Kevés olyan lakója lehet kékbolygónknak, aki ne szeretne legalább egyszer ide ellátogatni: igazuk van. A vasúti pályaudvartól a Szent Márk tér felé sárga jelzés vezeti a turistát. Ezen a főcsapáson tömegek hömpölyögnek, a mellékutcák, a sikátorok, konganak. Hangulatos környezetben lévő indiai vendéglő teraszán foglaltunk helyet. Nem kis meglepetésre, egy nyíregyházi illetőségű pincér vette fel az ebédre szóló rendelést: a vékonyka fizetésből otthon már nem tudott kijönni. A sors forgandó. A mi szánk íze sem lett jobb az övénél: az utolsó falat után kritikán aluli mennyiségű és minőségű ételért fizethettünk. Másképpen is tetten érhető volt a svihákság. A központi élelmiszerboltban enyveskezű fiatalembert biztonságiak marasztaltak, a Szent Márk tér kövezetén kinyitott pénztárca hevert. A két sviháknak szerencséje volt. Közelben a Sóhajok hídja. Az egykori törvénykezés épületét és a börtönépületet kötötte össze, melyet ma már csak a múzeumlátogatók használnak. A harangok kondulása a mának szól.

A város kiszolgálása a vízi útvonalakon történik: kerékpárnak vagy autónak nincs hely. Tűzoltóhajóval nem találkoztunk, de mentő és rendőrségivel, igen. Vízi járművekkel szállítják ki az élelmiszert és a többi áruféleséget. A rakpartra kitett árut culágerek molnárkocsival továbbgördítik a végcélig. A városi tömegközlekedés a vaporettón alapszik. A váratlan és gyakori közlekedési sztrájkok miatt eléggé megbízhatatlan. Ilyen esetekben számíthatunk a vízitaxival is. A tehetősebbek motorral hajtott csónakkal közlekednek. A nívós hotelekben elszállásolt utasokat, a külön busztól oda és vissza is, gondolával fuvaroztatják az utazási irodák. A csatorna partján állva sosem lehet unatkozni.

Emlékezetes maradt számomra: az alig egy méter széles sikátor, a csatornára nyíló kávézó járdányi kiülője, és a történelmi város térszerkezeti hangulata.