25. Hol legyen a leánykérés — Velence (2015)

Mestrében a kempingben szálltunk meg, Katival. A háromágyas teraszos faház, Dióbél kisasszony és Hüvelyk Matyi párosra lett tervezve. Természetjáráshoz szokott emberek lévén, bőven megfelelt esti hajléknak. A terasz vitte a pálmát. Egy sétát mindenképpen megér a város. A lakótelepet gazdag vegetációjú parkok osztották élhető szigetekké. Az északról érkező fáradt vándort a számtalan zöld oázis magába szippantja. A főút mentén parányi, matuzsálemkorú villamos gördült csilingelve a városközpont irányába. Szállásunk felé visszakanyarodva, végigsétáltunk a pár éve sportolásra kialakított, őrzött közparkon: futópálya, edzőgépek. A kempingtől, és a közelében lévő szabadidőparktól, helyi járattal mindössze két megálló a lagúnák fővárosa.

Velence erősen vitatott közelmúltbeli attrakciója, a buszvégállomás felől érkezve kikerülhetetlen üveghíd. Alacsony lépcsősor vezet fel rá, majd le róla, hosszasan. Kigondolójának szeme előtt nevének várostörténeti szempontból való megörökítése lebeghetett, ennek oltárán simán feláldozta a praktikusságot. A súlyos gurulós bőröndökkel, csak kézben cipekedve lehet átjutni rajta. Nagy szerencséjük van azoknak, akik nem esős időben járnak arra, mert a lépcső nélküli szakasz száraz időben is csúszik, mint a jég. A híd mindkét végében bevándorlók várakoznak. Baksisért szívesen elvállalják a hórukkmunkát. Kezdem a végével. A történelmi várossal egyre mélyebben ismerkedve, az utolsó napon kezdtem feladni nagyreményű álmomat. De a soron következő hídra megérkezve, felragyogott az arcom. A lagúna előttünk még takarásban lévő szakasza felől, fokozatosan hangosodó zenei produkcióra figyeltem fel. A házak között kanyargó csatorna hajtűkanyart követően, a híd elé érkezik. A beúszó gondolában, harmonikajátékát öblös hangján, énekével kísérte az utcazenész. Akadt más stratégiát folytató is. A sikátorokat délutántól éjjelig járó harmonikás, egy-egy vendéglő előtt megállva néhány számot muzsikál, kalapoz, és továbbindul. Módszere a hatékonyságban rejlik. A Szent Márk tér csatorna felőli végében, a hömpölygő tömegben egyszemélyes szekció. Amint észrevette a kezemben tartott mikrofont, abbahagyta a melódiát, és már ott sem volt. Tartsunk a tér közepe felé. Az osztályon felüli étteremből élő szalonzene szüremlik ki. Hamar feltűntem az éber szemű pincérnek. Kezével továbbhaladásra intett, de a fehér bot felmutatására szigora megenyhült. Már a tér legpatinásabb étterme előtt tartózkodunk. Több évszázada fogadja a vendégeket. Teraszán délidőben öreg csóka csibével pezsgőzött. Egyedül nekik játszottak a frakkba bújt zenészek. Itt sem díjazták a mikrofont. Este már tisztes távolságból, a hullámzó tömeg takarásából rögzítettem.

A Szent Márk téren nem csak a kötelező látnivalókra terjedt ki a figyelmünk, hanem egyet sétáltunk az árkádok árnyékában is. A kirakatok csábítása erős, a várható árak meggondolásra serkentenek. Ilyen környezetben ez így normális. A parányi kávézóban a tulaj korosabb férfi, a pultos, fiatal lány. Könnyen észrevehető, többről van szó, mint munkahelyi kapcsolatról. Talán ez is normális. A megkülönböztető jelzést használó vízi járműveknél a többiek jóval lassabban haladhatnak, a házfalakat folyamatosan érő, és romboló hullámok csitítása miatt. Sikerült megfigyelni, ahogy a csónakjával érkező lakó beevez a háztömb kapuján, a vízudvarba: a ladikból keskeny kőfelületre lépett, majd be a lakásba. Első pillanatban romantikus lehet a messziről érkező utazó számára, de napi szinten biztosan nem vállalná be. Nem voltunk ezzel másként a kisebb kőtenger közepén lévő kávézó teraszán sem. A fekete szürcsölgetése közben egyedüliként, néhány madártrilla emlékeztetett a természetre. Megpihenve álltunk fel az asztaltól. Szánkban még ott volt a kávé kesernyés íze, amikor rátaláltunk egy idő rágta kápolnára. Körülötte az utcaköveken ott csúfolkodott a madarak hátrahagyott végterméke. Központi helyre érkeztünk. A folyamatosan hömpölygő tömeg, és a velejáró hangzavar, itt mindennapos. A Rialto környéke ezt egyértelműen visszatükrözte. Szem és fültanúi lehettünk, egy japán pár hangos vidámságba fokozódó esküvőjének. Ám, a nemzetközi szervezkedésből mi is kivettük részünket Katival, mert nem látó ismerősünk sorstársa kezét itt szerette volna megkérni. Erre javaslatunkra a rialto hídján kerített sort. Mátkája előtt lovagiasan féltérdre ereszkedett, és megtörtént a leánykérés — eközben távolabbra húzódtunk tőlük. Hogy-hogy nem, de a hátizsákból előkerült egy üveg olasz bor, és már cuppanhatott is az üvegszája: egymásnak koccantak a teli üvegpoharak. Nem csak az emberek építgették a jövőjüket. A közeli ház is teljes belső megújuláson esett át. Az építési törmelék, a rakparthoz kikötve várakozó uszály feneketlennek tűnő gyomrába került. Ezalatt a főcsatornán érkező német fiatalokból álló nyolcas, a számolás ritmusára húzta az evezőt.

Velencében folyamatosan csökken az állandó lakosok száma. Ennek több oka is van. Egyrészt, méregdrágák az ingatlanok. Ennek ellenére, vagy emiatt, többeket éppen a státuszszimbólum vonz ide. Az itt nagyobbacskának számító terecskén, korosabb oroszul beszélgető hölgyek csoportjával találkoztunk. Meglátásunk szerint, életvitelszerűen tartózkodhattak itt. Másrészt, hétköznapi ember számára nehezen élhető közeg a város. A Szent Márk tértől kijjebb — még a hadihajó kikötőn is túl — szegényes környezetben élnek a vaporettóval munkába járó olaszok. Nincs élettér, zárványba kényszerültek. Persze, idővel mindent meg lehet szokni. Kevés olyan lakója lehet kék bolygónknak, aki ne szeretne legalább egyszer ellátogatni ide igazuk van.

A vasúti pályaudvartól a Szent Márk tér felé sárga jelzés kalauzolja a turistát. Ezen a főcsapáson tömegek vonulnak. A mellékutcák, a sikátorok, konganak. Hangulatos környezetben lévő indiai vendéglő teraszán foglaltunk helyet. Nem kis meglepetésre, nyíregyházi illetőségű pincér vette fel az ebédre szóló rendelést. A vékonyka fizetésből otthon már nem volt képes kijönni. A sors forgandó. A mi szánk íze sem lett jobb az övénél. A végén kritikán aluli mennyiségű, és minőségű ételért fizethettünk. Másként is tetten érhető volt a svihákság. A központi marketben enyveskezű fiatalembert marasztaltak a biztonságiak. A Szent Márk tér kövezetén kinyitott pénztárca. A svihákoknak szerencséje volt. Közelben a Sóhajok hídja. Az egykori törvénykezés épületét a börtönnel kötötte össze, melyet ma már csak a múzeumlátogatók vesznek igénybe. A harangok kondulása a mának szól.

A város kiszolgálása vízi útvonalon történik. Kerékpárnak vagy autónak nincs hely. Tűzoltóhajóval nem találkoztunk, de mentő és rendőrségivel, igen. Vízi járművel szállítják az élelmiszert, és a többi áruféleséget is. A rakpartra kitett áruféleségeket, molnárkocsival továbbgördítik a culágerek. A városi tömegközlekedés a vaporettón alapszik. A váratlan és gyakori közlekedési sztrájkok miatt, eléggé megbízhatatlan. Ilyen esetekben számíthatunk a vízi taxival is. A tehetősebbek motorcsónakkal közlekednek. A nívós hotelekben elszállásolt utasokat a külön busztól oda és vissza gondolával szállítják az utazási irodák. A csatorna partján sosem lehet unatkozni. Percekig néztük a szélesebb vízi úton közlekedő zsúfolt vaporettókat. Szűz szemnek újszerű életkép, mégis van benne valamilyen, első pillanatban még nem felismert zavaró momentum. Mi is kipróbáltuk. A város külső részétől a belső végállomásig, a tenger felől körülbelül félórát utaztunk rajta. Több volt a helyi utas, mint a külföldi. Ez itt semmivel nem másabb, mint nálunk városi tömegközlekedéssel munkahelyre, vagy máshova igyekezni. Az olaszok többsége nemtől függően, főzésről , unokáról, vagy éppen valamelyik focimeccsről, politikáról beszélhetett. Sokan utaztunk rajta. Nem éreztem kellemetlennek, inkább érdekesnek. Ekkor ugrott be, hogy nekem az volt a visszatetsző a rakpartról megfigyelt vaporettókkal kapcsolatban, amikor egy-egy megállóban a tömeggé összezsúfolódó turisták, egymást agyontaposva nyomultak a fedélzetre. A baj bennünk, külföldiekben keresendő. Még egy személyes észrevétel. Másodszor jártam Olaszországban ekkor. A Szent Márk téren túl, magára adó pizzázóba tartottunk. Ha nem itt, hát hol máshol lehetne autentikus szegények ételéhez jutni. Az ára rendesen meg lett számolva. Ellenben, nem volt nagy szám. Néha nagyobb a felfokozott elvárás, mint a realitás. Emlékezetes maradt számomra: az alig méter szélességű sikátor, a csatornára nyíló kávézó zsákutca jellegű járdányi kiülője, és a történelmi város térszerkezeti hangulata.