25. Hol legyen a leánykérés — Velence (2015)
Mestrében a kempingben szálltunk meg, Katival. A 3
ágyas teraszos faház, Dióbél kisasszony és Hüvelyk Matyi párosra lett tervezve.
Természetjáráshoz szokott emberek lévén, bőven megfelelt esti hajléknak. A
terasz vitte a pálmát. Egy sétát mindenképpen megér a város. A lakótelepet
gazdag vegetációjú parkok szabdalták élhető szigetekké. Az északról érkező
fáradt vándort a számtalan zöld oázis magába szippantja. A főút mentén parányi,
matuzsálemkorú villamos gördült csilingelve a városközpontba. Szállásunk felé
visszakanyarodva, végigsétáltunk a pár éve sportolásra kialakított, őrzött
közparkon: futópálya, edzőgépek. A kempingtől, és a közelében lévő
szabadidőparktól, helyi járattal mindössze 2 megálló a lagúnák fővárosa.
Velence erősen vitatott közelmúltbeli attrakciója, a
buszvégállomás felől érkezve kikerülhetetlen üveghíd. Alacsony lépcsősor vezet
fel rá, majd le róla, hosszasan. Kigondolójának
szeme előtt nevének várostörténeti szempontból való megörökítése lebeghetett,
ennek oltárán simán feláldozta a praktikusságot. A súlyos gurulós bőröndökkel,
csak kézben cipekedve lehet átjutni rajta. Nagy szerencséjük van azoknak, akik
nem esős időben járnak arra, mert a lépcső nélküli szakasz száraz időben is
csúszik, mint a jég. A híd mindkét végében bevándorlók várakoznak. Baksisért
szívesen elvállalják a hórukkmunkát. Kezdem a végével. A történelmi várossal
egyre mélyebben ismerkedve, az utolsó napon kezdtem feladni nagyreményű
álmomat. De a soron következő hídra megérkezve, felragyogott az arcom. A lagúna
előttünk még takarásban lévő szakasza felől, fokozatosan hangosodó zenei
produkcióra figyeltem fel. A házak között kanyargó csatorna hajtűkanyart
követően, a híd elé érkezik. A beúszó gondolában, harmonikajátékát öblös
hangján, énekével kísérte az utcazenész. Akadt más stratégiát folytató is. A
sikátorokat délutántól éjjelig járó harmonikás, egy-egy vendéglő előtt megállva
néhány számot muzsikál, kalapoz, és továbbindul. Módszere a hatékonyságban
rejlik. A Szent Márk tér csatorna felőli végében, a hömpölygő tömegben
egyszemélyes szekció. Amint észrevette a kezemben tartott mikrofont, abbahagyta
a melódiát, és már ott sem volt. Tartsunk a tér közepe felé. Az osztályon
felüli étteremből élő szalonzene szüremlik ki. Hamar feltűntem az éber szemű
pincérnek. Kezével továbbhaladásra intett, de a fehér bot felmutatására szigora
megenyhült. Már a tér legpatinásabb étterme előtt tartózkodunk. Több évszázada
fogadja a vendégeket. Teraszán délidőben öreg csóka csibével pezsgőzött.
Egyedül nekik játszottak a frakkba bújt zenészek. Itt sem díjazták a mikrofont.
Este már tisztes távolságból, a hullámzó tömeg takarásából rögzítettem.
A Szent Márk téren nem csak a kötelező látnivalókra
terjedt ki a figyelmünk, hanem egyet sétáltunk az árkádok árnyékában is. A
kirakatok csábítása erős, a várható árak meggondolásra serkentenek. Ilyen
környezetben ez így normális. A parányi kávézóban a tulaj korosabb férfi, a
pultos, fiatal lány. Könnyen észrevehető, többről van szó, mint munkahelyi kapcsolatról.
Talán ez is normális. A megkülönböztető jelzést használó vízi járműveknél a
többiek jóval lassabban haladhatnak, a házfalakat folyamatosan érő, és romboló
hullámok csitítása miatt. Sikerült megfigyelni, ahogy a csónakjával érkező lakó
beevez a háztömb kapuján, a vízudvarba: a ladikból keskeny kőfelületre lépett,
majd be a lakásba. Első pillanatban romantikus lehet a messziről érkező utazó
számára, de napi szinten biztosan nem vállalná be. Nem voltunk ezzel másként a
kisebb kőtenger közepén lévő kávézó teraszán sem. A fekete szürcsölgetése
közben egyedüliként, néhány madártrilla emlékeztetett a természetre. Megpihenve
álltunk fel az asztaltól. Szánkban még ott volt a kávé kesernyés íze, amikor
rátaláltunk egy idő rágta kápolnára. Körülötte az utcaköveken ott csúfolkodott
a madarak hátrahagyott végterméke. Központi helyre érkeztünk. A folyamatosan
hömpölygő tömeg, és a velejáró hangzavar, itt mindennapos. A Rialto környéke
ezt egyértelműen visszatükrözte. Szem és fültanúi lehettünk, egy japán pár hangos
vidámságba fokozódó esküvőjének. Ám, a nemzetközi szervezkedésből mi is
kivettük részünket Katival, mert nem látó ismerősünk sorstársa kezét itt
szerette volna megkérni. Erre javaslatunkra a rialto
hídján kerített sort. Mátkája előtt lovagiasan féltérdre ereszkedett, és
megtörtént a leánykérés — eközben távolabbra húzódtunk. Hogy-hogy nem, de a
hátizsákból előkerült egy üveg olasz bor, és már cuppanhatott is az üvegszája:
egymásnak koccantak a teli üvegpoharak. Nem csak az emberek építgették a jövőjüket.
A közeli ház is teljes belső megújuláson esett át. Az építési törmelék, a
rakparthoz kikötve várakozó uszály feneketlennek tűnő gyomrába került. Ezalatt a főcsatornán érkező német fiatalokból álló nyolcas,
a számolás ritmusára húzta az evezőt.
Velencében folyamatosan csökken az állandó lakosok
száma. Ennek több oka is van. Egyrészt, méregdrágák az ingatlanok. Ennek
ellenére, vagy emiatt, többeket éppen a státuszszimbólum vonz ide. Az itt
nagyobbacskának számító terecskén, korosabb oroszul beszélgető hölgyekkel
találkoztunk. Meglátásunk szerint, életvitelszerűen tartózkodhattak itt.
Másrészt, hétköznapi ember számára nehezen élhető közeg a város. A Szent Márk
tértől kijjebb — még a hadihajó kikötőn is túl — szegényes környezetben élnek a
vaporettóval munkába járó olaszok. Nincs élettér, zárványba kényszerültek.
Persze, idővel mindent meg lehet szokni. Kevés olyan lakója lehet kék
bolygónknak, aki ne szeretne legalább egyszer ellátogatni ide, igazuk van.
A vasúti pályaudvartól a Szent Márk tér felé sárga
jelzés kalauzolja a turistát. Ezen a főcsapáson tömegek vonulnak. A
mellékutcák, a sikátorok, konganak. Hangulatos környezetben lévő indiai
vendéglő teraszán foglaltunk helyet. Nem kis meglepetésre, nyíregyházi
illetőségű pincér vette fel az ebédre szóló rendelést. A vékonyka fizetésből
otthon már nem volt képes kijönni. A sors forgandó. A mi szánk íze sem lett
jobb az övénél. A végén kritikán aluli mennyiségű, és
minőségű ételért fizethettünk. Másként is tetten érhető volt a svihákság. A
központi marketben enyveskezű fiatalembert marasztaltak a biztonságiak. A Szent
Márk tér kövezetén kinyitott pénztárca. A svihákoknak szerencséje volt.
Közelben a Sóhajok hídja. Az egykori törvénykezés épületét a börtönnel kötötte
össze, melyet ma már csak a múzeumlátogatók vesznek igénybe. A harangok
kondulása a mának szól.
A város kiszolgálása vízi útvonalon történik.
Kerékpárnak vagy autónak nincs hely. Tűzoltóhajóval nem találkoztunk, de mentő
és rendőrségivel, igen. Vízi járművekkel szállítják ki az élelmiszert, és a
többi áruféleséget is. A rakpartra kitett áruféleségeket, molnárkocsival
továbbgördítik a culágerek. A városi tömegközlekedés a vaporettón alapszik. A
váratlan és gyakori közlekedési sztrájkok miatt, eléggé megbízhatatlan. Ilyen
esetekben számíthatunk a vízi taxival is. A tehetősebbek motorcsónakkal
közlekednek. A nívós hotelekben elszállásolt utasokat a külön busztól oda és
vissza is, gondolával szállíttatják az utazási irodák. A csatorna partján sosem
lehet unatkozni. Percekig néztük a szélesebb vízi úton közlekedő zsúfolt
vaporettókat. Szűz szemnek újszerű életkép, mégis van benne valamilyen, első
pillanatban még nem felismert zavaró momentum. Mi is kipróbáltuk. A város külső
részétől a belső végállomásig, a tenger felől körülbelül félórát utaztunk rajta.
Több volt a helyi utas, mint a külföldi. Ez itt semmivel nem másabb, mint
nálunk városi tömegközlekedéssel munkahelyre, vagy máshova igyekezni. Az
olaszok többsége nemtől függően, főzésről , unokáról,
vagy éppen valamelyik focimeccsről, politikáról beszélhetett. Sokan utaztunk
rajta. Nem éreztem kellemetlennek, inkább érdekesnek. Ekkor ugrott be, hogy
nekem az volt a visszatetsző a rakpartról megfigyelt vaporettókkal
kapcsolatban, amikor egy-egy megállóban a tömeggé összezsúfolódó turisták,
egymást agyontaposva nyomultak a fedélzetre. A baj bennünk, külföldiekben
keresendő. Még egy személyes észrevétel. Másodszor jártam Olaszországban ekkor.
A Szent Márk téren túl, magára adó pizzázóba tartottunk. Ha nem itt, hát hol
máshol lehetne autentikus szegények ételéhez jutni. Az ára rendesen meg lett
számolva. Ellenben, nem volt nagy szám. Néha nagyobb a felfokozott elvárás,
mint a realitás. Emlékezetes maradt számomra: az alig méter szélességű sikátor,
a csatornára nyíló kávézó zsákutca jellegű járdányi kiülője, és a történelmi
város térszerkezeti hangulata.