Hol a fenében — gázkamrától a fehér kesztyűig
Riga szecessziós épületeire hivatkozva már utaltam a mesevilágra. Folytatom egy élő vidéki példával. Sigulda Rigától autópályán közlekedve 52 kilométerre fekszik. Naponta egy-két alkalommal vonattal, átszállás nélkül is elérhető. A vasútállomás XIX. századi épülete magában foglalja a busztársaság jegypénztárát, a fakk-rendszer által pedig a személyzet nélküli információs pontot is. Az oktalanul méregdrága papírra nyomott tájékoztató a turisták számára az összes ajánlott útvonalat tartalmazza. További orvosolandó hibaként jegyzem meg a nyomtatvány felső sarkában lévő miniatűr térképet. Olcsóbb papírlap hátoldalára kellett volna kinagyítva tenni, és az első oldal szöveges része további információkkal gazdagodhatott volna.
De nézzünk szét a környéken. Hogyan nézne ki a számodra ideális lakókörnyezetet megjelenítő terepasztal? Ha az nem idézné meg a tömbházrengeteget, itt-ott egy-két kisebb fűcsomóval vagy csekély számú fával, hanem ennek éppen a negatívja lenne a te pozitív álomképed, akkor a több mint 800 éves, 1928-ban ismét várossá avatott Sigulda a te településed. Kilépve az állomásépületből, máris csodalátványvilágban találjuk magunkat. Ezt még tetézhetjük, ha a Pils utca vonalát követjük. A környezet hasonlóképpen írható le, mint ahogyan a fővárosi parkok esetében: tömör szerkezetű gyepszőnyeg, ligetes erdőrészletek, benne pontszerűen elhelyezkedő házak, amelyeket jelképes kerítés határol, ha egyáltalán van. Turistákat útba igazító tábla mindenhol. Igaz, a számukra készített útvonalajánló dokumentumon feltüntetett különböző színű turistajelzést fákon vagy másutt kár keresni. A fejünket időnként érdemes körbeforgatni: kulcsok négyzete; egyszerű házi megoldású vízimalom kerék, amely forog is; bohémsággal jellemezhető, kőből faragott szedett-vedett katona bagázs; Sigulda régi és újkori vára egymás mellett – és sorolhatnám még.
A pirinkó evangélikus templom mellett festői tó. Belőle hal vetette fel magát. Szétnéztünk a középkori livóniai várban. A XIII. század elején kezdték építeni. Köréje gyarapodott a település. Belső fala igencsak magas. A legépebben megmaradt toronyba felmásztunk. A legfelső szintről láthatóvá vált a Gauja folyó, a fölötte drótkötélpályán haladó pontszerű kabin, és egy további erőd. A karbantartott vár parkrészében digitális fűnyíró zümmögött. Pirinkó tartályából még egy hintaló sem lakna jól.
A Gauja Nemzeti Park Lettország legrégebbi és legnagyobb védett természeti területe. 917 négyzetkilométeren fekszik. A Pils utcáról a gombajelzést követve letértünk. Itt már szembesülhettünk a siguldai lakókörnyezettel. Tucatnyi sorház jellegű épületből állt. A Gauja Nemzeti Park sárga turistajelzéséhez érkeztünk. Tízperces sétát követően végeláthatatlan hosszúságú és irdatlan mélységbe levezető lépcsősor tetejében állva megcsóváltuk a fejünket. Nem túrázni jöttünk, hanem szétnézni. Visszaballagtunk eltévelyedésünk helyére, ahonnét egy rövidebb útvonalon igyekeztünk vissza a centrumba.
Szót érdemel az óvoda. Bejárata közelében fából összeütött vaddisznó. Közelében focikapuk. Az ovi udvarát tömött gyepszőnyeg fedte. Körülötte több futballpályanagyságban fás liget. Reggel kiengedhetik a kölyköket legelni. Pár óra elteltével utánuk indulhatnak a dadusok, hogy mire délután megérkeznek a szülők, egyben legyenek a báránykák. Pár méterrel tovább, errefelé felfoghatatlan nagyságú lakóövezet: négy háromemeletes, két lépcsőházas blokk. Egy kilométer után hatalmas alapterületű élelmiszerüzlet, ahová szinte kivétel nélkül autóval és kerékpárral érkeztek a vásárlók.
Jókora területet bejártunk, mire visszaérkeztünk a vasútállomáshoz. Útközben szinte csak magányosan álló mesebeli házikókat láttunk, de akkor hol a fenében lakhat a tizennégyezer siguldai?