191. HOGY A KAKAS CSÍPJE MEG — öregbot (1967.)

Szobakonyhás vályogházak hevesi világa. Anyai nagyapám falusi környezetben olvasottnak számított. Negyven darabra rúgó válogatott bibliotékája szokatlan méretű. Egyik lábát erősen húzta, de suszter lévén, legalább volt, aki megerősítse a gyorsan kopó cipőtalpat. Sokáig a helyi KTSZ-ben renoválta az elnyűtt falusi lábbeliket, de hamarosan a lakhelyéül is szolgáló nyári konyhába helyezte át a székhelyét. Nyugdíjas lett.

Alsóba jártam. Testmagasságom alapján némileg kilógtam a baromfiudvar népes számú lábasjószágai közül. Okát nem tudom, de valamiért nem csíphetett a kakas. Folyamatosan a nyomomban járt, hogy belém marhasson. Ezt viszont rossz néven vettem és bepanaszoltam a bajuszos nagypapámnak. Háromlábú suszterszékén ülve figyelmesen, szó nélkül végighallgatott. Kisvártatva az öregbotja után nyúlt. Rátámaszkodva nehézkesen feltápászkodott, néhányat krákogott és kibicegett az udvarba. Addig elképzelhetetlen fürgeséggel vetette magát a kakas után, aki felismerve a rá leselkedő félhalálos veszélyt, csak úgy iramlott előle. A tarajos úrfit pár perc kergetőzés után csellel elkapta. Két szárnya végét az egyik kezével összefogta, a másik kezében lévő öregbottal pedig úgy elagyabugyálta a folyamatosan rikoltozó tollast, hogy utána már azt sem tudta, kakas-e vagy tyúk?

Jól észlelhető fáradtsággal visszaballagott a nyári konyhába. Botjával maga alá kanyarította a suszter széket és jólesően leült. Nem szólt egy szót sem — meleg szemeivel rám nézett.

Pár hónap múlva táviratot hozott a postás, indulhattunk nagypapa temetésére. Október ellenére közel harmincfokos melegben került sor a végső búcsúra. A halottasházba nem engedett be anyukám, mondván, erős szag terjeng odabent. Egyre csak gyűlt a falusi nép. Elindult a gyászmenet, melynek elejében haladhattam. Sokan álltuk körbe a sírgödröt. Első ízben lehettem ilyen környezetben. Kilenc évesen már felfogtam az itt zajló esemény jelentőségét. A koporsót köteleken leeresztették a mélybe. Elkezdődött a behantolás. Ekkor könny szökött a szemembe. Tekintetemet elkaptam, mire elapadtak a könnyeim. Idővel újra odanéztem, de miután ismét könnycseppek gördültek végig az arcomon, végleg elfordítottam a tekintetemet. Szégyelltem magam, hogy fiú létemre sírok és nem akartam, hogy ezt mások meglássák: hogy a kakas csípje meg!