191. HOGY A KAKAS CSÍPJE MEG — öregbot (1967.)
Szobakonyhás
vályogházak hevesi világa. Anyai nagyapám falusi környezetben olvasottnak
számított. Negyven darabra rúgó válogatott bibliotékája szokatlan méretű. Egyik
lábát erősen húzta, de suszter lévén, legalább volt, aki megerősítse a gyorsan
kopó cipőtalpat. Sokáig a helyi KTSZ-ben renoválta az elnyűtt falusi
lábbeliket, de hamarosan a lakhelyéül is szolgáló nyári konyhába helyezte át a
székhelyét. Nyugdíjas lett.
Alsóba jártam.
Testmagasságom alapján némileg kilógtam a baromfiudvar népes számú
lábasjószágai közül. Okát nem tudom, de valamiért nem csíphetett a kakas.
Folyamatosan a nyomomban járt, hogy belém marhasson. Ezt viszont rossz néven
vettem és bepanaszoltam a bajuszos nagypapámnak. Háromlábú suszterszékén ülve
figyelmesen, szó nélkül végighallgatott. Kisvártatva az öregbotja után nyúlt.
Rátámaszkodva nehézkesen feltápászkodott, néhányat krákogott és kibicegett az
udvarba. Addig elképzelhetetlen fürgeséggel vetette magát a kakas után, aki
felismerve a rá leselkedő félhalálos veszélyt, csak úgy iramlott előle. A
tarajos úrfit pár perc kergetőzés után csellel elkapta. Két szárnya végét az
egyik kezével összefogta, a másik kezében lévő öregbottal pedig úgy
elagyabugyálta a folyamatosan rikoltozó tollast, hogy utána már azt sem tudta,
kakas-e vagy tyúk?
Jól észlelhető
fáradtsággal visszaballagott a nyári konyhába. Botjával maga alá kanyarította a
suszter széket és jólesően leült. Nem szólt egy szót
sem — meleg szemeivel rám nézett.
Pár hónap múlva
táviratot hozott a postás, indulhattunk nagypapa temetésére. Október ellenére
közel harmincfokos melegben került sor a végső búcsúra. A halottasházba nem
engedett be anyukám, mondván, erős szag terjeng odabent. Egyre csak gyűlt a
falusi nép. Elindult a gyászmenet, melynek elejében haladhattam. Sokan álltuk körbe
a sírgödröt. Első ízben lehettem ilyen környezetben. Kilenc évesen már
felfogtam az itt zajló esemény jelentőségét. A koporsót köteleken leeresztették
a mélybe. Elkezdődött a behantolás. Ekkor könny szökött a szemembe.
Tekintetemet elkaptam, mire elapadtak a könnyeim. Idővel újra odanéztem, de
miután ismét könnycseppek gördültek végig az arcomon, végleg elfordítottam a
tekintetemet. Szégyelltem magam, hogy fiú létemre sírok és nem akartam, hogy
ezt mások meglássák: hogy a kakas csípje meg!