Vidám napot / hogy a kakas csípje meg...,

Anyai nagyapám falusi ember lévén olvasottnak volt tekinthető. Negyven darabra rúgó válogatott bibliotékája feltűnő volt a hatvanas évek egyszobás vályogházas világában. Egyik lábát betegség miatt erősen húzta, de suszter lévén volt, aki megerősítse az emiatt jobban kopó cipő talpát. S  okáig a helyi KTSZ-ben renoválta az elnyűtt poros lábbeliket, de hamarosan a lakhelyéül is szolgáló nyári konyhába tette át a székhelyét. Mivel szüleimtől száz kilométerre lakott, leginkább csak nyaranta találkozhattunk egymással.

Alsóba jártam. Testmagasságom alapján alig lógtam ki a baromfiudvar népes számú lábasjószágai közül. Okát nem tudom, de a kakas valamiért nem csíphetett, mert folyamatosan a nyomomban járt, hogy megcsíphessen. Ezt viszont rossz néven vettem tőle, és bepanaszoltam őt a bajuszos nagypapámnál. Figyelmesen végighallgatott három lábú suszter székén ülve, majd miután feltártam előtte nagy bánatom okát, az öregbotja után nyúlt. Rátámaszkodva nehézkesen feltápászkodott ülő helyzetéből és kibicegett a napfényben fürdőző udvarba. Nem várt fürgeséggel iparkodott a kakas után, aki felismerve a rá leselkedő kiszámíthatatlan jövőt, csak úgy iramlott előle. Pár perc kergetőzés után nagypapám elkapta a tarajos úrfit. Két szárnya végét az egyik kezével jó erősen egymáshoz szorította, a másikban fogott bottal pedig úgy elagyabugyálta a folyamatosan rikoltó tollast, hogy utána azt sem tudta, fiú-e vagy lány?

Hamarosan táviratot hozott a postás: máris indulhattunk nagypapám temetésére. Október ellenére közel harmincfokos kánikulában került sor a végső búcsúra. Anyukám nem engedett bemenni a halottas házba, mondván, erős szagok terjednek odabent. Egyre csak gyűlt a falusi nép. Elindult a gyászmenet, amelynek az elejében haladhattam. Sokan álltuk körbe a sírgödröt. Első alkalommal lehettem ilyen eseményen. Kilenc évesen már felfogtam az itt zajló történés mibenlétét. A koporsót köteleken leeresztették a mélybe. Lassacskán elkezdődött a behantolás: ekkor könny szökött a szemembe. Tekintetemet elkaptam onnan, és ettől elapadtak a könnyeim. Idővel újra odanéztem, de miután ismét könnycseppek gördültek végig az arcomon, végleg elfordítottam a fejemet: szégyelltem magam, hogy fiú létemre sírok, és nem akartam, hogy ezt mások meglássák rajtam — hogy a kakas csípje meg!