139. HÓGOLYÓ – mire jó (1972)

A Váci úton jellemzően ezres pályaszámú villamos motorkocsik közlekedtek, két nyitott végű pótot kötöttek utána. Szülői, valamint kisdobos- és úttörőnevelést kapott ifjúság lévén annyira korán érkeztünk a suli elé, hogy a portás bácsi még nem engedett fel minket az osztályterembe. Mit volt mit tenni, a puha fehér tél adta csábító lehetőséget kihasználva, nekifogtunk hógolyózni. Kiváló célponttá vált az iskola előtt elkattogó villamos, de elővigyázatosságból csak azok, melyek tőlünk a távolabbi megálló felé tartottak. Amennyiben egy ilyen áldozat típusú jármű közeledett, lendültek az ifjú karok és pergőtűz alá vettük az ellenségnek kinevezett villamost. Én nem voltam jó célzó soha sem. Ennek viszont éppen ellentmond az egyik dobásom eredményessége. A kezemből kirepülő hógolyó az 55-ös villamos nyitott peronján utazó egyik utas fejéről levitte a kucsmát. Néhányan elismerően gratuláltak a telitalálathoz. Kihúztam magam. Eközben a jármű befutott a Forgách utcai megállóba. Hamarosan egy felindultságtól tajtékzó, vágtázó férfi közeledett a suli felé. Ezt észre vette az egyik szemfüles kölyök, mire villámgyorsan felkaptuk a táskákat, és uzsgyi be a most elsősorban menedékhelynek tekintett épületbe.

A második történet évtizedekkel későbbi. Megritkultak a havas telek, de néha akadt egy-egy jobb évjárat. Hazafelé tartottunk a vakvezetővel. Mivel ő imádta a havat, ezért kerülővel, a lakótelep belső részén áthaladva igyekeztünk a hátsó kapu felé. Nem véletlenül. Az iskola mellett lévő játszótér zsibongott az iskolatáskájukat félredobó, önfeledten hógolyózó lurkóktól. Mivel a kezem ekkorra már egyáltalán nem kívánta a hógolyó hűsét, megkértem a fiatalokat – akik mindkettőnket jól ismertek –, hogy repítsenek néhány hólabdát Kicsinek. Örömmel vették a kérést. A gyerekek harsányan nevettek – a pergő hangja árulkodott a szuka mozgásáról. Az egyik fiú szerencsére elkottyantotta, hogy a hógolyók egy részét megeszi a kutya. Megkértem őket, olyan messzire dobják a hólabdát, hogy csak a hűlt helyét találhassa meg.

Másnap alsó tagozatos diákok vártak ránk a suliban. Gyermeki lelkesedéssel vették körbe a hozzájuk nagy sebbel-lobbal megérkező vakvezetőt. Az óra felénél járhatott a párbeszéd, amikor öklendezni kezdett a négylábú sztár. Mérhetetlenül kellemetlenül éreztem magam. Az osztályfőnöknek is volt kutyája, szó nélkül feltörölte a feltörölni valót. A soron következő osztály ideiglenesen kimaradt a sorból, mert a torokgyulladást kapott négylábú szakival hazamentünk. A kimaradt osztályokat később kárpótoltuk.