Vidám napot / hógolyó...,

Mire jó egy-egy hógolyó?

Mindkét történet főszereplői felsős gyerekek. Kezdem a régebbi emlékkel. A hetvenes évek elején — alkalmazkodva a munkásosztály élharcosaihoz — délutános műszakba is jártunk munkába mi gyerekek, suliba. A Váci úton sárga színű tuják kattogtak a girbegurba síneken, a tizenötös szóló villamos — stuka — kivételével, az ezres számozású motorkocsik után akasztott pótkocsik nyitott peronúak voltak (hármas, harminchármas, ötvenötös). Szülői valamint kisdobos és úttörő Nevelést kapott kölykök lévén, annyira korán érkeztünk meg a suli elé, hogy a portás bácsi még nem engedett be minket oda. Mit volt mit tenni, a puha fehér tél adta csábító lehetőséget kihasználva, nekifogtunk hógolyózni. Kiváló célpont lett szemünkben a villamos, de csak azok, amelyek tőlünk a távolabbi megálló irányába haladtak. Amennyiben érkezett egy ilyen áldozat típusú jármű, lendültek az ifjonti karok, pergőtűz alá vettük a mesterkélt ellenséget. Én nem voltam jó célzó soha sem. Ennek viszont éppen ellentmond az egyik dobásom eredményessége: a kezemből kirepülő hógolyó, az ötvenötös villamos nyitott peronján utazó egyik férfi kucsmáját levitte az illető fejéről — ezt több osztálytárs is megerősítette, elismerő vigyorgás közepette. Kicsit büszke is lettem magamra. Az ominózus villamos befutott a Forgách utcai megállóba. Hamarosan egy felindultságtól tajtékozó — vélhetően délutános műszakba tartó kolléga — vágtázva közeledett az iskola felé. Ezt észre vette az egyik szemfüles kölyök, mire villámgyorsan felkaptuk az iskolatáskáinkat, és uzsgyi be a most elsősorban menedékhelynek tekintett oskolába!

Negyed századot mutatott előrébb a naptár aktuális lapja. Azóta megritkultak a havas telek, de azért néha akadt egy-egy — ilyen szempontból — jó évjárat. Hazafelé tartottunk a német juhásszal. Mivel a vakvezető imádta a havat — mint talán ahogyan az összes kutya is — a lakótelep belsején áthaladva, kerülővel igyekeztünk a hátsó kapu felé. Az iskola mellett lévő játszótér zsibongott az iskolatáskájukat félre dobó és önfeledten hógolyózó lurkóktól. Mivel az én kezem addigra már nem kívánta a hógolyó hűsét, ezért megkértem a gyerekeket — mivel az iskola mind a huszonnégy osztályába hivatalosak voltunk a vakvezetővel — hogy repítsenek hólabdát Kicsinek. Örömmel vették az én ódzkodásomat, a kutya pedig a rugalmasságomat. Hosszú idő eltelte után, az egyik fiú elkottyantotta, hogy a hógolyók egy részét megeszi a német juhász: ekkor megkértem őket, hogy olyan messzire dobják el, hogy a kutya csak a hűlt helyét találhassa meg az orrával — így tettek a szófogadó gyerekek.

Másnap alsó tagozatosok vártak ránk a suliban. Gyermeki lelkesedéssel vették körbe a hozzájuk feldobottan megérkező rajzos négylábút — azért engem is észrevettek, nagy sokára. Már az óra felénél járhatott a párbeszéd ideje, amikor öklendezni kezdett a vakvezető, és jött a róka. Mérhetetlenül kellemetlenül éreztem magam: az osztályfőnöknek is volt egy kutyája otthon, szó nélkül feltörölte a feltörölni valót. A soron következő osztály ideiglenesen kimaradt a sorból, mert a torokgyulladást kapott szukával hazamentünk: a kimaradt osztályok később pótolva lettek.