14. HIÚSÁG VÁSÁRA – korhatár nélkül (2000)

Az orosz troli nagyterű végében a kapaszkodórúdnál állva utaztunk a vakvezetővel. A következő megállóban felszállt valaki, és a közelünkben lehorgonyzott. Történt, hogy őt a német juhász valamiért elkezdte szimatolni.

– Pfuj! Milyen nyálas, menj innen! – sziszegte orra alatt a matróna.

Alighogy befejezte epés mondandóját, én következtem takart nyájassággal:

– Én az ön helyében kimondottan örülnék a kutya figyelmének, mert előzetesen megbeszéltem vele, ha lát egy csinos hölgyet, feltétlenül jelezze – most éppen ezt tette.

Ami ezt a badarságot követte, még a legmerészebb képzeletet is felülmúlta. Bő hetven lehetett a mama.

– Jaj, de szép ez a kutyus! Gyere csak ide, hadd simogassalak meg! – hallhattam elképedve.

Kisvártatva szedelőzködött a nénike. Elindult az ajtó felé, és amíg nem szállt le a troliról, egyfolytában dicsérte a minderről mit sem sejtő Kicsit.

Most nézzük fonák oldalról a jótékonyan ható humor áldásosságával. A 79-es troli végállomásán várakoztunk a német juhásszal. Megszokásból még akkor is figyelek, ha nincs különösebb okom rá. Egyszer csak hallom, hogy balról kopogó női cipő közeledik felém. Kissé kihúztam magam, ebből nagy baj nem lehet. A kutya a bal lábam mellett hasalt. Már csak négy méterre lehetett tőlünk a fiatal hölgy, amikor alig hallhatóan maga elé mondva megszólalt:

– De szép vagy!

A feldobott labdát nem hagyhattam leütés nélkül. Jobb kezemmel teátrálisan megsimogattam az erősen hajhiányos kobakom tetejét – ezalatt éppen elém érkezett a leányzó –, mosolyogva ránéztem, és meleg hangon ennyit mondtam:

– Pedig ma még nem is fésülködtem!

Teli szájjal harsányan felnevetett, hangos derűje mosolyt fakasztott az arcomra. Megzabolázhatatlan kacagását mindaddig hallhattam, mígnem a tőlem húsz méterre lévő sarkon be nem fordult. Mindkettőnk napja megszépült.