14. HIÚSÁG VÁSÁRA —
korhatár nélkül (2000.)
Az orosz troli
nagyterű végében a kapaszkodórúdnál állva utaztunk a vakvezetővel. A következő
megállóban felszállt valaki, és a közelünkben lehorgonyzott. Történt, hogy őt a
német juhász valamiért elkezdte szimatolni.
— Pfuj! - Milyen
nyálas, menj innen! — sziszegte orra alatt a matróna.
Alighogy befejezte
epés mondókáját, én következtem takart nyájassággal:
- Én az ön helyében kimondottan örülnék a kutya figyelmének, mert
előzetesen megbeszéltem vele, ha lát egy csinos hölgyet, feltétlenül jelezze —
most éppen ezt tette.
Ami ezt a badarságot
követte, még a legmerészebb képzeletet is felülmúlta. Bő hetven lehetett a
mama.
— Jaj, de szép ez a kutyus! Gyere csak ide, had simogassalak meg! —
hallhattam elképedve.
Kisvártatva szedelőzködött a nénike. Elindult az ajtó felé, és amíg nem
szállt le a troliról, egyfolytában dicsérte a minderről mit sem sejtő Kicsit.
Most nézzük fonák oldalról, a jótékonyan ható humor áldásosságával. A
hetvenkilences troli végállomásán várakoztunk a német juhásszal. Megszokásból
még akkor is figyelek, ha nincs különösebb okom rá. Egyszer csak hallom, hogy
balról kopogó női cipő közeledik felém. Kissé kihúztam magam, ebből nagy baj
nem lehet. A kutya a bal lábam mellett hasalt. Már csak négy méterre lehetett
tőlünk a fiatal hölgy, amikor alig hallhatóan maga elé mondva megszólalt:
— De szép vagy!
A feldobott labdát
nem hagyhattam leütés nélkül. Jobb kezemmel teátrálisan megsimogattam az erősen
hajhiányos kobakom tetejét — ezalatt éppen elém érkezett
a leányzó — mosolyogva ránéztem, és meleg hangon ennyit mondtam:
- Pedig ma még nem
is fésülködtem!
Teli szájjal
harsányan felnevetett, hangos derűje mosolyt fakasztott az arcomra. Megzabolázhatatlan
kacagását mindaddig hallhattam, mígnem a tőlem húsz méterre lévő sarkon be nem
fordult. Mindkettőnk napja Megszépült.