: HIBÁDZIK — gerinc (2009.)

1956. november 19-én kötötték össze sorsukat, a szüleim. Apukámnak valamelyik nő rokona a Kanadában lévő Ottawában élt ekkoriban. Nem csak csomag érkezett a nagy vízen túlról — jéger alsó és felső, pulóver — amiket középiskolásként szívesen húztam magamra — hanem meghívólevél is. Mivel fiatal házasok voltak, anyukám nem vállalta fel a kockázatot, a többit apukámra bízta. Egymás mellett maradtak.

Kétszázezren másként döntöttek. Sokaknak bejöhetett a reménybeli elhatározás, a csalódást nem szokták mások orrára kötni. A távozók abban is erősen megoszlottak utóbb, hogy nyugdíjba vonulás után ki-ki hogyan döntött a továbbiakról. A jobban gyökeret eresztett emberek többsége maradhatott, a honvággyal gazdagon megáldott kivándorlók zöme ismételten megkereshette, a sarokba támasztott vándorbotot. Vallom, minden ember számára biztosítottnak kellene lennie, a saját sorsáról való szabad döntés joga.

A rendszerváltás után a médiákban sok-sok méltató megnyilatkozást hallhattunk az ötvenhatban kivándorolt személyek felnagyítására bazírozva. Nagy Kedvencemmé az a riporternő vált, aki egy, a „mégis itthon maradó” riportalanytól a következőt kérdezte búgó hangon:

— Mondja meg, de őszintén, mégis, hogyan bírta ki idehaza?

Nem vitatom, hogy a távoli honban, az új életet kezdők sok viszontagságon mehettek át. De azért az erősen csípi a szememet, hogy az itthon maradók, akik életre szóló munkájukkal hozzájárultak — a második világháború romhalmaza, és a jelentős hadi sarc megfizetése terhe mellett — az ország újjáépítéséhez. De erről már nem szólt a fáma.

— Vajon tényleg nem hibádzik a dolog? — vagy gyorsan feledkezzünk meg róluk, többségük amúgy sincs már közöttünk. Máskülönben is:

— Vajon ki reklamálna miattuk? — pedig a szüleink és a nagyszüleink ők.