Vidám napot / hibádzik...,

Pro és kontra.

Szüleim 1956-ban kötötték össze a sorsukat egymással, mégpedig november közepe táján. Apukámnak valamelyik nő rokona a Kanadában lévő Ottawában élt ekkoriban. Nem csak csomag érkezett a nagy vízen túlról — jéger alsó és felső, pulóver stb. — amiket középiskolásként szívesen húztam magamra — hanem egy kivándorlásra csábító invitálás is. Mivel fiatal házasok voltak még, anyukám nem vállalta fel a kockázatot, a többit meg apukámra bízta. Végül is, egymás mellett maradtak.

Ezzel szemben, többen másként döntöttek az országban. Botorság lenne emiatt bárki felett is ítéletet mondani: ki ezért tette, ki meg amazért. Sokaknak bejöhetett a reménybeli elhatározás, a csalódást viszont nem szokás mások orrára kötni. A távozók abban is erősen megoszlottak, hogy a nyugdíjas kor elérése után ki-ki hogyan döntött a továbbiakról. A jobban gyökeret eresztettek többsége maradhatott, a honvággyal búsásan megáldott emberek zöme pedig ismételten megkereshette a sarokba állított vándorbotot.

Vallom, minden egyes ember számára biztosítottnak kéne lennie, a saját sorsáról történő szabad döntés joga: ennek mibenlétét adott esetben ugyan lehet kritikus szemmel vizslatni, de semmi több. Ha nem is a patikamérlegre asszociálva, de valamit azért nem tudok szó nélkül hagyni. A rendszerváltás után a médiákban sok-sok méltató megnyilatkozást hallhattunk az ötvenhatban kivándorolt személyek felnagyítására bazírozva: néhány öt éves tervet rászántak erre, a pirkadó kapitalizmus korában. Kedvencem az a „Pálma-díjas” riporternő volt, aki egy, a mégis itthon maradó riportalanytól ezt kérdezte meg, búgó hangon: — Mondja meg, de őszintén, mégis, hogyan bírta ki idehaza?

Nem vitatom, hogy a távoli honban, az új életet kezdők sok viszontagságon mehettek keresztül. De azért az erősen csípi a szememet, hogy az itthon maradottak, akik életre szóló munkájukkal hozzájárultak — a II. világháború romhalmaza és a jelentős hadi sarc megfizetése terhe mellett — az ország újjáépítéséhez. De erről már nem szól a fáma.

Vajon tényleg nem hibádzik a dolog? — vagy gyorsan feledkezzünk meg róluk, többségük amúgy sincs már közöttünk. Máskülönben is: ki reklamálna miattuk? — pedig a szüleink és a nagyszüleink ők.