: HIÁNYÉRZET — korszakok (2015.)

Az ovis évek emlékei, élénken élnek bennem. Ezek vegyesek, de úgy szépek, ahogy vannak. Két évtized múltán sem feledtem. Huszonöt évesen felkerekedtem a régi emlék miatt. Aligha hihettem, hogy az ábrándon túl lehet-e gyakorlati haszna az útnak. A lépcsőház illatát már képtelen voltam felidézni, pedig úgy éreztem, ennek hajszál híja. A Váci út Árpád hídtól északra eső részén a hármas metrót építették ekkor. Kéreg alatti vonalvezetést alakítottak ki. A földmunkák miatt holdbéli táj várt rám. Minél közelebb értem kisded korom szentéjéhez, annál kétkedőbbé váltam. Jogosan. Az egykori ovi kertjében, hatalmas rozsdásodó vasalkatrészek hevertek, az emeletes épület ablakai kitörve. A metró építésvezetőségének hadiszállásaként is már a múlté. A bejárati ajtó kinyílt, azt hiszem, nem kell tovább ragozni. Az általánosból annyi maradt meg emléknek, hogy amint a folyosón körbeballagtunk, azon lamentáltam, hogy éveken át szinte minden nap együtt lehettünk az osztálytársakkal, de holnaptól sokukkal még egyszer sem fogok találkozni. Mindezt némileg oldotta, a középiskola lassacskán tapinthatóvá váló világának rejtélyessége, meg a nagykamaszkor előcsarnoka. Hasonló volt a helyzet négy évvel később is. Az iskolatáska végleg sutba dobása mellett, a felnőtté válás, mint a nagykorúság elérése lett a felülmúlhatatlan ugródeszka. A hiányérzetet csillapította az első munkahely konkréttá válása.

Az általános iskolai osztálytalálkozót a kiballagás után, több mint húsz évvel, a látó barátnőm segítségével szerveztem meg, A középiskolait, a kiballagás után közel negyven évvel, önállóan.