: HIÁNYÉRZET — korszakok (2015)

Az ovis évek emlékei élénken élnek bennem. Ezek vegyesek, de úgy szépek, ahogy vannak. Két évtized múltán sem feledtem. Huszonöt évesen felkerekedtem a régi emlék miatt. Aligha hihettem, hogy az ábrándon túl lehet-e gyakorlati haszna az útnak. A lépcsőház illatát már képtelen voltam felidézni, pedig úgy éreztem, ennek hajszál híja.

A Váci út Árpád hídtól északra eső részén a 3-as metrót építették ekkor. Kéregalatti vonalvezetést alakítottak ki. A földmunkák miatt holdbéli táj várt rám. Minél közelebb értem kisdedkorom szentélyéhez, annál kétkedőbbé váltam. Jogosan. Az egykori ovi kertjében, hatalmas rozsdásodó vasalkatrészek hevertek, az emeletes épület ablakai kitörve. A metró építésvezetőségének hadiszállásaként is már a múlté. A bejárati ajtó kinyílt, azt hiszem, nem kell tovább ragozni.

Az általánosból annyi maradt meg emléknek, hogy amint a folyosón körbeballagtunk, azon lamentáltam, hogy éveken át szinte minden nap együtt lehettünk az osztálytársakkal, de holnaptól sokukkal nem fogok találkozni egyszer sem. Mindezt némileg oldotta, a középiskola lassacskán tapinthatóvá váló világának rejtélyessége, meg a nagy kamaszkor előcsarnoka.

Hasonló volt a helyzet négy évvel később is. Az iskolatáska végleges sutba dobása mellett, a felnőtté válás, mint a nagykorúság elérése lett a felülmúlhatatlan ugródeszka. A hiányérzetet csillapította, az első munkahely konkréttá válása.

Az általános iskolai osztálytalálkozót, a kiballagást követően több mint 20 évvel, látó barátnőm segítségével megszerveztem. A középiskolait, a kiballagást követően közel 40 évvel, önállóan.

Az ovison gondolkodom még...