Vidám napot / hiányérzet...,

Három kiballagás.

Vegyük sorba kronológia szerint. Részletekben — és a régi fotók hathatós megtámogatásával — valamennyire előttem van az óvodából kiballagás időhatár: redőnyszerűen eltolható műanyag piros ceruzatartó, egy szál virág és minden bizonnyal valamilyen apróság még a tárgyi batyu. Az ovis társaság mély nyomot nem gyökereztetett belém, de más valami, igen: a lépcsőház mélyen belém ivódott jellegzetes szaga. Elmúltam huszonöt éves, amikor felkerekedtem, hogy a szaglóhártyámon éppen, hogy csak nem megjelenő szagért felfrissítés céljából elmenjek, az arra illetékes helyre. Ekkor a Váci út Árpád hídtól északra eső részén a 3-as metrót építették. Mivel ezen a szakaszon kéregalatti vasútnak tervezték, az egész főútvonal holdbéli táj. Minél közelebb értem a szentéjhez, annál kétkedőbbé váltam. Jogosan. Az ovi kertjében hatalmas rozsdásodó vasalkatrészek hevertek szanaszét, az épület ablakai betörve: a metró építésvezetőség hadiszállásaként is már a múlté. A bejárati ajtó kinyílt, de ugye nem kell tovább folytatnom: a régi szag pedig azóta sincs meg, legalábbis előhívható formában, nem.

Az általános iskolai ballagásról igazándiból csak annyi emlék maradt meg bennem, hogy amint a folyosón körbeballagtunk, azon lamentáltam, hogy: hosszú évekig szinte minden nap együtt voltunk, de holnaptól sokukkal még egyszer sem fogok találkozni. Ez a felismerés volt, ami erősen belém vésődött akkor. Mindezt némileg oldotta a középiskola lassacskán tapintható világának rejtélye, meg a nagy kamaszkor előcsarnoka.

Kissé hasonló volt a helyzet négy év múlva is. Akkor az iskolatáska végleg sutba dobása mellett a felnőtté válás, mint a nagykorúság elérése lett a felülmúlhatatlan ugródeszka. A hiányérzetet csillapította az első munkahely fixé válása, és a nyár kitöltése egy balatoni kempingezéssel.

Az általános osztálytalálkozót a kiballagás után bő húsz évvel szerveztem meg — nem látva — a középiskolait pedig a kiballagás után közel negyven év elteltével. Mindkét esetben a többiek iránti kíváncsiság volt a felhajtóerő.

Önmagában a hiányérzet vagy annak a kielégítése nem határozható meg egyértelműen abból a szempontból, hogy annak a megléte vagy a nem megléte-e a hasznosabb az egyén számára. Ez sok mindentől függhet, így magától az embertől is.