Hétköznapok

Mások is hajlamosak voltak a kajlaságra. Néhány zöldfülű nyúl tigriscsíkosra festette magát. Az ebadták hatalmas tigrisugrásokkal száguldottak a nyúlszívű hörcsög felé — aki a bokoraljban épp a bátorságáról híres oroszlán képében húzta a lóbőrt. A felriadt méregzsák szeméből bolhaként ugrott ki az álom, és ő — híven önmagához — máris úgy pattogott felháborodásában, mint kecskeszar a deszkán. Kutyául érezte magát! A világ végéig hallatszó handabandázástól eszeveszett menekülésbe kezdtek a pamacsfarkú jómadarak. A legelöl már gazellaként vágtázó nyúlfi egy szökellés közben még visszakiáltott: úgy ordítasz, te majom, mint egy vaddisznó sakál!

Rákvörös lett erre az ürge. Oly gyorsan gyűlt benne a méreg, mint ahogy a gepárd száguld a réten, és oly csípőssé tette a nyelvét, mint a viperáé szokott lenni.

— A holló vájja ki a szemed, káposztaföldek inaló lábú, makogó réme!

A távolból a tapsifüles elfúló hangon még visszasuttogta: Te, te, te hőscincér!

Erre már az erdőszéli fán ülő szakállas makimuki is megpödörte harcsabajuszát. — Ez már röfi! Ej, dehogy is röfi, inkább döfi! — javította ki a nyelvbotlást. Szavára egy emelettel feljebb felébredt a lajhár. Szemhéját most is nehezen nyitotta fel — mintha olyan nehéz lenne, mint a málnát kedvelő bálnáé. A fejét meg sem mozdítva nézett le a magasból. Tekintetével nagy sokára rátalált az odébbálló ugrifülesekre, és szörnyülködve szólt utánuk:

— Ne szaladozzatok annyit, aranyos kis nyuszikák, mert már a látványtól is rosszul leszek, és leszédülök innen!

A fa tövében két meztelen csiga épp kivonta magát a természeti törvények érvénye alól, és önfeledten hancúrozott. A szebbik nem szemre való, darázsderekú tagja (aki a fél fülére kissé siket volt), a lelepleződéstől tartva, remegő hangon szólt az ő kiskakasának:

— Valaki kukkol minket! Ne malackodjunk tovább, kandúrkám!

— Honnan veszed ezt a marhaságot, aranyos, galamblelkű tubicám? — kérdezett vissza szíve bikája.

— Mintha a magasból az imént azt suttogta volna valaki: Lehetetlen látványotoktól mindjárt rosszul leszek! — és a kis pucér elsírta magát, akár egy bőgőmajom. Ha lenne legalább egy szobakonyhás csigaházunk, nem lennénk kitéve ilyen arcpirító kellemetlenségeknek! — szipogta keservesen.

A mukija újra olyan kedvesnek szerette volna tudni, mint elébb, ezért egy cukorba hempergetett kakaós csigát nyomott báránykája szájába.

Dermesztő hír kapott szárnyra: az északi sarkon épp ma nősült meg a jegesmedve. A vendégsereg arcára ráfagyott a mosoly. A galléros pávián homlokát azon melegében még a jégvirág is kiverte; pókhasát behúzta hódprémes felöltője alá.

— Szörnyű, szörnyű, milyen szörnyű! — sopánkodott egy illatozó banánfürt felett félhangosan a majomparádé. Egész életen át egy fűtetlen, sivár jégkunyhóban, jégkrémen tengődni! Ez valóban szörnyű!

Lehet, hogy az egész nem más, mint egy felröppentett kacsa — vélte a pávián közelében páváskodó — amúgy piócatermészetű — begyes liba.

— Magácska meg hol lakik? — tartott terepszemlét hízelkedve az elkényeztetett divatmajom.

— Én a kacsalábon szélsebesen forgó várban tengetem egyszerű, szerény kis életemet — jött a tyúkagyra valló felelet.

A mosolyt fakasztó választ meghallotta a szintúgy hiúságában tetszelgő, de minden hájjal megkent, sunyi képű, ravasz róka is. — Mire az öreg hód élete munkájával felépítette a várát, a tőle addig viszolygó, csinos, de buta liba azonnal a karjai közé vetette magát! — zsörtölődött. — Pedig én is szívesen megropogtattam volna azt a húsos derekát!

A sarki hírtől vacogó fogú páviánnak még a feneke is belepirult az újabb felsülésbe. A szűkagyú libuci viszont nem jött zavarba: tekert egyet hosszú nyakán, és pirosas csőrét kissé szétnyitva újabb áldozat után nézett. — Szállj már le rólam, te útszéli pillangó! — vágta a gágogó puccparádé képébe az erszényes medve. Ez már a libuskának is sok volt. Feltűnően és aprólékos eleganciával megigazította tollát, majd tüntetően elvonult a kacsatáncot játszó tücsökzenekar előtt a gyermekmegőrzőhöz, ahonnan rövidesen másodmagával távozott — krokodilcipőjében, nesztelenül követte őket az ifjú selyemhernyó.

— Vajon kitől lehet ez az elfuserált csikóhal kölyke, akit majomszeretettel nevel? — merengett el az egymagában üldögélő öszvér. — Ne légy már olyan bogaras, drága Katicám! — feddte meg magát kissé lehangoltan.

A játékteremben is pezsgett ám az élet! A kárókatona, aki annak idején az ezredességig vitte, pókerezett a rá pikkelő vörösbegy dámával. Egy másik kártyaasztalt egy négytagú, vidám és humorral bőven megáldott társaság ült körbe. Az egérfogú vakondok osztás előtt csak úgy heccből zsebéből elővette és homlokára tapasztotta az ökörszemet, a sehány lábú és kezű százlábú kényelmesen elterpeszkedett egy szúette fakutyában, a siket fajdkakas egy végletekig kimerült poloskát pöccintett az asztalról fülkagylójába, a néma kacsa pedig hívta a csak a szertárból ismert, poros szürkepapagájt. Csapdlecsacsit játszottak — a kibic most kivételesen nem a bíbic volt, hanem a mozgékony denevér. Telt-múlt az idő, és a négy jó barát farkaséhes lett. A vakondok békalencsét szemezgetett, a siket fajdkakas ropogtatni való ártatlan jércehúsba harapott, a néma kacsa felebaráti szeretetből pekingi kacsát majszolt, míg a sehány lábú és kezű százlábú elmerenghetett az eléje szervírozott kakukktojáson. Már javában pusztították az ételt, amikor is a néma kacsa fennhangon megjegyezte: Képzeljétek el, drága kebelbarátaim, a minap azt hallotta siket fajdkakas cimboránk, hogy vakondok pajtás látta, miként futott versenyt a gepárddal a sehánylábú százlábú haverunk, és természetesen meg is nyerte a mezei futóversenyt!

A kacagó gerle a hasát fogta nevettében. A vidámságra felkapta fejét egy másik asztaltársaság: az oroszlán, a menyét és a vércse is. Ők is kedvet kaptak egy kis nassolásra. Őfelsége őzgerincet rendelt, a borzas menyét lúdlábtortát, a vércse rigójancsit. A közelükben ülő, mámoros repülésre vágyó ékszerteknős zsebéből előhalászta gyöngykagyló alakú rigótartóját, és kakukkfüvet szívott.

A tücsökbanda stílust és ritmust váltott, és a fürge gyík csak úgy ropta a polkát, úgyhogy csipkedhette magát a bolha: le ne maradjon az önként vállalt versengésben! A parketten heringek módjára zsúfolódtak össze a táncos lábú ifjak.

Mások másként múlatták az időt. — A keresztes pók és az imádkozó sáska nászából nem sokára balkézről érkezik a gólyahír — sziszegte rosszmájúan szomszédjának a maró nyelvéről elhíresült keresztes vipera. A másik mérges némber, a fekete özvegy azon morfondírozott, hogy melyikre vesse ki veszedelmes hálóját a lóvá tett két testvér közül: a lódarázsra vagy a lótetűre? A pletyka csak áradt és áradt.

— A keresztapa polip karja mindenhová elér. Szorosan a markában tartja az építőipar közismert alakját, a jócskán megtollasodott darut. A menyét pedig elvette a vitéz kardhal — folytatta. Az egerészölyv úgy megbotránkozott ezen, hogy zavarában beleivott a három székkel arrébb üldögélő barátja macskafröccsébe. A tacskókorú veréb úgy érezte, hogy végleg kirekesztették a szárnyasok közül. Szárnya végével törölgette krokodilkönnyeit, és a zokogástól fuldokolva csipogta bele a nagyvilágba: De kérem, a veréb is madár! Ezt jelnek vette egy szólista karrierről álmodozó tehetség. A pacsirtakórus dalos kedvű ifjú tagja elfütyülte a pisztrángötöst, utána a dongót, és legvégül még a szamárindulót is. Mindezzel mit sem törődött a csacsi honatya, a struccpolitika híve: csak falta a képviselőfánkot megállás nélkül.

A gatyás ölyv beadta sártól mocskos nadrágját a folyóparti ruhatisztító szalonba a mosómedvének. Távozóban még odaszólt a pult mögött búslakodó fiatal alkalmazottnak: ne szívd fel az összes vizet, te cuki kis elefántbébi! A hétköznap a postáskodó palimadár kétsorosan gombolt, galambszürke öltönyt viselt.

A teraszon mindenki felfigyelt a két közismert mókusra. Megrázta sörényét a kiskanca, mire a mellette ülő kopasznyakú tyúk pulykavörös lett.

Úgy nézel ki, édes egy barátnőm, mint egy rák — nyerítette el magát a ló.

— Ne kukacoskodj már annyit velem! — replikázott a sértett csúfság, majd ráeszmélt, hogy valaki a tollában turkál. Egy jól irányzott szárnycsapással arrébb hessentette a hívatlanul kutakodó szarkát. Az tovaröppent, de közben azt csörögte: hamarosan úgyis megkopasztalak, te vén, rigolyás kotkoda! Észrevette a közelében továbbugró kenguru tömött erszényét, és felcsillant a szeme. Gondolkodás nélkül utána vetette magát, de ismét rajtacsípték.

— Tanulj, fiam, tinó, ökör lesz belőled! — gúnyolódott rajta a kenguru. — Az újabb felsülése miatt önmagából kikelve rikoltozó, kleptomániás jómadarat két tagbaszakadt gorilla fogta közre. Szárnyon ragadták, és már vitték is a hűvösre. Az elkapott tolvaj folyamatosan szidta a rendfenntartókat, nekik azonban eszük ágában sem volt sündisznóállásba vonulni. Az egyik szolgálattevő végül ráröffent: ne rikácsolj a fülembe, mint egy tébolyult pávián, te kákabélű, mert hamarosan úgy fogsz kinézni, mint egy girhes giliszta! A fogdmegek nem szóltak többet az enyves csőrű zsebmetszőhöz, csak becsukták a Jégmadárnak nevezett, hűs klímájú dutyiba. A dögkeselyű bíró kihallgatta a szarkát, és a jegyzőkönyvet tollba mondta a tintahalnak, aki a jómadár kifejezés elé és mögé is macskakörmöt tett. Az ítélet kihirdetésére még várni kellett. Az előzetesben vasmacskával a nyakában már ott volt a légyölő galóca és a gyilkos bálna is. Hamarosan kiderült, hogy a gyöngytyúkot a visszaeső antilop szabadította meg ékeitől. Kimondatott a megfellebbezhetetlen ítélet a “jómadár” ügyében is. A szárnyaszegetté vált szarkát a két gorilla belökte a zárkába a fogoly mellé, és rácsapták a melegében vasalt vasajtót.

Az éles csattanásra felriadt a mormotaként alvó kakukk. Egy szúpercegés alatt kiugrott óraalakú házából és négyet rikkantott, mire elnéptelenedett az evolúciós állatkert.