Hegyről a föld alá — csaó drájver

Monreale és a katedrális. A Normann-palota közelében találtunk rá a 389-es busz megállójára. Középkorú hölggyel beszélgettünk. A magát casablancainak valló, de olaszul beszélő fehérnép figyelmeztetett minket, hogy vigyázzunk a buszon, mert lopnak. Dióhéjban összefoglalva a szentélybeli látogatásunkat: a katedrális mozaik csempéi arannyal díszítve, nagy méretű vörösmárvány koporsó, padok helyett székek, az épület előtt szökőkút. Ennyivel lezárnám a témát, mert másvalami bilincselt magához minket. A városi busz végállomásától a székesegyház felé tartva meg kell állnia az embernek. Nem feltétlenül a meredek miatt. Szerencsés esetben akad üres pad. Előre tekintve távolba vesző szurdokvölgy. Messze lent a mélyben Szicília fővárosa, azon túl a tenger. 15 kilométer hosszú látkép, hegyekkel keretezve. Az erre fogékony emberek számára, mint amilyen Kati is, rajongásig szerethető látkép. Monreale Palermo egyik elővárosa, negyvenezer lakossal. Sík terep errefelé kizárt. Az emlékezetes olasz „vonalemberke” kitalálója aligha lehet idevalósi. Szorosan egymás elé, mögé és mellé épültek az ingatlanok. A házak dzsumbujában megbúvó kápolnához az utcáról negyven lépcsőfok vezet fel. Nem véletlenül hoztam elő példának, mert belső terének akusztikája lenyűgöző. Mindössze annyi volt a gond, hogy nem volt mit rögzíteni: az ilyenkor szokásos huhukkoláshoz nem volt kedvem. A végtelenül egyszerű üzletlakástól a drágább hotelig, mindenféle ingatlanváltozat megtalálható. Az egyik mellékutca meredekségével jelentősen kitűnt a többiek közül. Uccu fel a tetejébe. Az útnak volt egy olyan szakasza, ahol még egy lapáttal rá kellett dobni. Odafent néhány ház zsákutcát alkotott. Leereszkedtünk a kaptatón, és továbbsétáltunk. Pár éve épülhetett az útszéli szálloda. Remek panoráma a völgyre, ablakai betörve. Hosszútávra kibérelte az enyészet. Nem messze hotel épült. Vajon miben bízik a megrendelő? A szintes kirándulást kedvelő utazó akár egész napos programban is gondolkodhat a város kapcsán. Nem állítom, hogy a monrealei barangolástól hullák lettünk volna Katival, de Szicília fővárosába visszatérve ereszkedjünk hat méter mélyre, a Kapucinusok katakombájába. Megéri. Nyolcezer halott került ide. Többségük jómódúságának köszönhetően. Az ilyen bemutatótereket hasznosnak tartom. Egy méltó párja van a világon, Peru fővárosában, Limában. Itt aztán minden megtalálható: több száz koponya; függőlegesen hét fakkban, ruhában fekvő tetemek; a falakra hátuknál fogva két sorban felakasztott embermaradványok; családok külön oldalfolyosón. A mumifikálódott tetemek a legkülönbözőbb állapotban maradtak fenn (továbbra is ruhába öltöztetett alakokról van szó): csak a natúr koponya; teljesebb koponyák, jellemzően orr nélkül; a ruhákból kilógó csonk végtagok; félig-meddig jó állapotú végtagok. De nem egy halott kimondottan épp bőrrel megúszta a saját temetését: teljes arcberendezésű, szakállas, bajszos, gazdag hajfürtű férfi, aki mellközépig látható; több fehérnép is felismerhető lenne kései rokonainak, ha életében ismerték volna.

Szót kell ejteni a kétévesen elhunyt Rozáliáról, akinek gyógyszerész volt az édesapja. Tudta, hogy szeretett gyermeke menthetetlen, ezért felkészült a tartósítására. Precíz munkát végzett, mert a kipreparált kislány megtévesztésig hasonlít egy alvó babához, hajában masni. Ő élete végéig bármikor megnézhette „szunnyadó” csemetéjét. Túl kell lépni a hiedelmek embergyötrő világán. Az élet és az elmúlás kéz a kézben járó, egymástól elválaszthatatlan tejtestvérek. Ez is eszembe jutott odalent, amint a szellőzőkürtőkön behallatszott a közeli játszótéren önfeledten focizó srácok kiabálása. Kissé más, de úgyszintén tanulságos.