205. HATÁS — piszkosul jól esett (2004.)

Kinek ne lennének életre szóló könyvélményei? Nekem is vannak, és bizony az írójukat kissé irigyeltem. A hetediknek megjelent Felvert por című kötet írása közben kétszer is előfordult velem, hogy könny szökött a szemembe: még a sokadik újraolvasáskor is. Ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget,, mert a főszereplő kislányt életútra segítő Kóbor nevű kutya az én alteregóm volt. Másként voltam ezzel a harmadiknak megjelent Kicsivel könnyebb... című kötet esetében. Ebben a vakvezető a történeteit egyes szám első személyben meséli el.

Az első hét kötetemből néhány példányt mindig ajándékoztam a betűvetésre engem megtanító iskola könyvtárának: az iskola összes osztályát felkerestük a vakvezetővel. Ekkoriban jelent meg a Kicsivel könnyebb... című irodalom, melyet a tanuló ifjúság figyelmébe ajánlottam — bíztam az eredményességben.

Délutáni séta a lakótelepen. Bekanyarodtunk az egyik játszótér felé. Már távolról üdvözölt minket a kisfiú:

— Szia, Kicsi! Szia, Laci!

Bár a kutya egy kukkot sem válaszolt a kedves üdvözlésre, de én helyt álltam érte. Pár mondat után meglepő kérdéssel állt elő a gyerek:

— Mikor fog újra könyvet írni, Kicsi? És mi lesz a címe?