Hasra vágnia magát — múló pillanat
4. Thaiföld
Négy országot érintő utazásunk során
nem Thaiföldön fordult elő első ízben, hogy az előzetesen megadott program a
legelejétől kezdve fenekestől felborult. Mire a repülőtértől a hotelig
megérkeztünk, addigra túl voltunk az első benyomásainkon Bangkokról. A
látottaktól nem tapsikolt örömében a feleségem, mert nem szereti látni a
nyomort, és nem érzi komfortosan magát a nem európai kultúrkörnyezetben. De
mivel Ázsia egyik ikonikus fővárosában lélegeztünk, mi más is lehetett volna a
valóság. Szállásunk halljában a helyi idegenvezető sokkoló ajánlatára,
miszerint 2 óra múlva indulunk tovább, egységesen fellázadtunk, mondván, nem
szállodázni jöttünk ide. A kiharcolt fél óra múlva indulunk lehetőség más szempontból
nehezítette meg a dolgunkat: a hotelek zegzugos folyosóin nem mindig könnyű
eligazodni, és néha fejtörést okoz a kijelölt szobába való bejutás is. Az
utazás végéig nem derült ki a helyi idegenvezetőről, hogy fiú-e vagy lány — a
bangkoki csúcsforgalom elkerülése érdekében ajánlotta a kétórás szállodai
tartózkodást. Szerencsére csak kisebb mértékben korlátozta közlekedésünket a
délutáni csigatempó.
A Csaophraja folyó fehér foltként volt jelen a
tudatomban. Ez ellen hatalmasat lendített az első program. Egyórás buszozást
követően hatemeletes üvegpláza előtt szálltunk ki a nem agyonhűtött járműből.
Miután értesültünk, hogy a városnéző hajóprogram indulásáig hátralévő további
két óra szabadidőt itt kell eltölteni, újabb elégedetlenségi roham támadt: nem
plázázni jöttünk ide. Bennem úgy összegződött az egész kalamajka, hogy a
főváros utcáin ugyan nem kell rettegnie a turistának, de az Európában
megszokott városnézés itt aligha kivitelezhető, pláne egy nagyobb csoport
számára. Kényszerűségből mindannyian helyben maradtunk.
A földszint egyedisége a „csak helyi kereskedő, csak
helyi áru” elv gyakorlása. Sokat nem keringtünk közöttük, de vásárolhattam
volna a lábunk előtt kifektetett méternél hosszabb aligátor húsából (íze és
állaga a csirke húsához hasonlít), és ehettem volna sült skorpiót is, de
egyiktől sem futott össze a nyál a számban. Gyorsan megjegyzem, nem vagyok
finnyás, mert sült bogarat ettem már (íze a só íze volt). A földszint másik
említésre méltó attrakciója a vízen csónakból árusítás környezetének
adaptálása. Az emeleteken bolyongunk már. Következő elismerésre méltó emlék a
mosdó. Ahogy megkönnyebbülve kijött valaki a fülkéből, már ment is utána
takarítani a szakember. Ez a mosdó nem csupán csak egy mosdó volt a sok közül,
mert lakásnyi terében a toalett megigazításától a megpihenésen át a gyerek
karbantartásáig, bármit kulturáltan, és térben nem korlátozva lehetett
megtenni. A napfényben úszó teraszról nem csak az óriási hajóforgalmat
lebonyolító, keskeny szennyezett folyóra lehetett rálátni, hanem a városra is.
Hogy errefelé aligha ismerik és gyakorolják a várostervezés műfaját, már az
első pillanatban kiderült. A magas üveg irodaházak, a modern lakóparkok, a
közepes állagú lakóingatlanok, a leromlott állapotú épületek és a nyomor, jó
szomszédként bármilyen koreográfia szerint megfér, elfér egymás mellett.
Kaotikus világ. A lakóházak ötödik emeletéig minden ablakon rács. Nem egyedi,
hogy a lakóépület első három emelete garázs, utána kezdődnek a lakások.
Mindezek tükrében visszaigazolódott bennem, hogy itt aligha lehet európai
értelembe véve várost nézni.
A késő délután induló sétahajózás mindkettőnknek
bejött. A vele kapcsolatos előítéletét hamar levetkőzte Kati. A hidak, a város
főbb épületei, és a szobrok látványosan kivilágítva. A svédasztalos vacsora választéka,
és minősége fejbiccentésre méltó. Elsőre roston sült halat ettem rizzsel. Utána
szalmakrumplira fájt a fogam. Olyan ízletes hasábburgonyát addig nem ettem még,
és félő, aligha fogok a hátralévő években. A körülöttem ülőket a tányéromról való
kóstolásra biztattam. Eredménye mi más is lehetett volna, sült krumplit faltak másodiknak.
Közben európai számokkal dübörgött az ázsiai diszkó — gondolva a közönség
nemzetiségi összetételére. Meglepett, amikor táncba vitt a feleségem. Hamarosan
a többiek is követték a példánkat.
A Királyi palota Thaiföld, és így Bangkok egyik
leghíresebb látnivalója. Az épületegyüttes és a Wat Phra Keo egy közel 10
hektáros területen fekszik, a Csaophraja folyónál. A területet övező magas
fehér fal szöges ellentétben áll a benti épületcsoport színpompájával. Az ősi
Sziám derűs, meseszerű világa fogadja a látogatót. Az épületkomplexumot Bangkok
első királya építette 1782-ben, majd minden uralkodó bővítette, így ma a
különböző stílusok keveréke. A palotában nem lakik uralkodó, csupán hivatalos
alkalmakkor használják, amikor a nagyköveteknek átnyújtják megbízólevelüket.
Valóban látványos, de úszik az aranyban és ez sokat rontott rajta esetünkben.
A palotakomplexumot alkotó négy épületet nem nyitják
meg a nyilvánosság előtt, de az udvar látogatható. A legnagyobb épületet az
1880-as évek végén brit építészek emelték. A Wat Phra Keo (a Smaragd Buddha
temploma), a királyi kápolna áll a palotakomplexum szívében. Kissé magasabbra,
egy teraszra épült, arany chedik, elefántok és templomi táncosok szobrainak
özöne – akiknek ragyogó, üveggel kirakott ruháján csillog a napfény – veszi
körül. A templom sztúpái aranyozottak. A tetőket fénylő narancssárga, és zöld
cserepek borítják.
Cipőnket a templomajtónál levéve, egy másik világba
lépünk. A belső falakon megfigyelhető illusztrációk a maguk teljességében
idézik fel a Rámájana thai változatát. Az ajutthajai királyi templom
utánzataként, 1782-ben épített templom a Smaragd Buddhának ad otthont, mely mindössze
Ideérkezésünk előtt egy hónappal meghalt a királyné — emlékére
egyéves gyászt rendeltek el az országban. Az uralkodópárt komolyan kellett
vennie a thai embernek, nehogy valamelyikük megsértése miatt súlyos büntetést
szabjanak ki rá. Ám a király előtt itt sem kell feltétlenül hasra vágnia magát
az alattvalónak. Drogfüggőként tartják számon az uralkodót. Előfordult, hogy
nyilvános helyen félmeztelen szállt ki a személygépkocsiból, máshol még ennyi
ruha sem takarta a testét.