Harmincfokos meredek — Kicsivel könnyebb...
Induljunk most a tábor
leghosszabb túrájára! Nekem ez újdonság volt: az előző évi csatangoláson nem
lehettem ott, mert üvegbe léptem, és szétnyílt a talpam. Mennyi izgalom! Kora
délelőtt, autóbusszal érkeztünk a hegy lábához. Az erdőben friss volt a levegő.
Szádvár a Ménes-völgy nagy
kanyarja fölött, Szögligettől északra található. Magyarország egyik legnagyobb
alapterületű, háromrészes várát a XIII—XV. században építette a környék egyik
jelentős famíliája, a Bebek család. A vár és környéke kiesett az ország
vérkeringéséből. A teljesen alárendelt szerepet betöltő országrész útvonalainak
őrzéséhez nem volt szükség ekkora erődítményre. A hadjáratok elkerülték.
Egyetlen komoly ostromáról tudunk, de az sem valami jelentős háborúskodás
eredménye volt: 1566 és 1567 között a császári csapatok fogták ostromgyűrűbe,
de Bebekné Patócsi Zsófia sikeresen védte. Az erődítményt 1685-ben, Schultz
császári generális parancsára felrobbantották: mára jóformán csak kőhalmok
maradtak belőle.
A huszonöt kilométeres
túránk első kihívása e vár megmászása volt. A
Amint felnéztem a vár
magasába, majd’ ki nem tört a nyakam. Görgeteges lejtőn kaptattunk fölfelé.
Engem nem zavart a hegymenet: bírtam a strapát, bár egyik-másik tappancsom
időnként kicsúszott alólam. A kétlábúak szerettek volna kapaszkodni, de erre
ritkán nyílt lehetőségük. Hogy azok mennyit sóhajtoztak a hegyoldalon! Gazdám
úgy fújtatott, mint egy felfűtött 424-es. Eléje szaladtam, és néztem, ahogy
egyre feljebb lihegi magát. Mit mondjak? Elég furcsán nézett ki. Fölért hozzám,
és azt dünnyögte:
— Könnyű neked, te
négyláb-meghajtású vagy!
Ami igaz, az igaz.
Felpattantam, és könnyedén előreszaladtam. A romhalom igazán érdekes:
összevissza kövek, mindenféle üregek — csupa felfedeznivaló! Sajna, nem nekem:
menni kellett tovább. Vezet a hegyre egy könnyebben járható út is, de az jóval
kevésbé romantikus. Délnyugati irányból közelíti meg a várat, a magukra valamit
is adó kirándulók — legalábbis, ahogy a mi kedves túravezetőnk ezt elképzeli — azonban
csak lefelé veszik igénybe. Ahogy mentünk, valahogy egyre forróbbnak tűnt a
levegő. A Ménes-völgyben a Patkós-völgy torkolatáig vezetett utunk. Útközben
megálltunk Hidegkútnál, hogy igyunk a környék legjobb vizéből. Mellettünk, a
mesterségesen alkotott tóban néhány pecás elszántan áztatta a damilt — kapást
nem láttam. Szívem szerint én is inkább lábáztatással múlattam volna az időt,
mint hogy a körmömet koptassam, de Laci nem hagyta. Ubul gyilkos tempót
diktált. Mire átvágtunk a fennsíkon és beértünk a következő faluba, már szinte
azt sem tudtam, hogy kan vagyok-e vagy szuka. Már elmúlt dél. A falu szélén
színtelen vályogházak sorakoztak. Egy nyitott ablakon kiszűrődött a tévé
hangja: megtudhattuk, hogy ki lett a Forma—1 világbajnoka. A hírek szerint nem
mi — micsoda félrevezetés!
Csapatunk ekkorra két
részre szakadt, és mi a lemaradók között voltunk. Gazdám lába egyre
használhatatlanabbá vált. Évtizeden át hordott, jól kitaposott sportcipő rajta,
mégis feltörte a talpát. Mire leértünk a főutcára, már alig vonszoltuk
magunkat. Elvánszorogtunk az első nyomóskútig, és alaposan megnöveltük a
település vízfogyasztását. Én is kivoltam — mint a kutya, ugyebár. Lefeküdtem a
kút előtt az útra. Nem zavart, hogy alig egy méterrel az orrom előtt húztak el
az autók. Én voltam ott előbb: kész, passz!
Gazdám is kivolt, mint a
liba. Fájó lábát hosszasan tartotta a víz alá. Szegény csórikám, csak bicegni
tudott. Magába roskadt, és azon töprengett, hogy feladja. Buszra száll velem,
és majd csak eljutunk valahogy a táborig. Persze ebből nem lett semmi.
Nagy sokára egymásra
talált a társaság két része. Egy buszmegálló árnyékába húzódtunk be a perzselő
napsugarak elől, és a nagyfőnök ismertette a további útvonaltervet. — Ugye, nem
gondolod komolyan! — replikáztak a gyerekek, már csak úgy megszokásból. Derék
kínzónk azonban most is hozta a formáját.
— Kedves fiatalok,
indulás! Aki jön, aki nem: én megyek! — és máris csak görbe hátában
gyönyörködhettünk.
Nem könyörgött ő senkinek,
csak edzette a rábízott fiatalok (és kevésbé fiatalok) testét és lelkét —
egyaránt hatásosan. Átkeltünk egy ház portáján, és az udvar végén — csak nem? —
meredek kaptató kezdődött. Az egyik kislány belém csimpaszkodva akart feljutni
a hegyre, de erre azért már csak rászólt a gazdám:
— Szegény Kicsinek épp
elég önmagát vonszolnia: nem kellesz púpnak a hátára!
Mi tagadás, nagyon úgy
éreztem, hogy van ebben valami… Annak a nyomorult dombnak a tetején már ismét
olyan fáradtak voltunk, mint amikor a faluba értünk. Onnantól viszont már csak
kisebb-nagyobb hepehupák tarkították utunkat a fennsíkon, majd leereszkedtünk a
táborba — ez cirka tíz kilométer volt még. Alaposan benne jártunk a délutánban.
Sehol egy fa, sehol egy fikarcnyi felhőfoszlány. Valósággal izzott a
mozdulatlan levegő: a Szaharában sem lehet sokkal melegebb. Az emberek cseppnyi
árnyékát próbáltam kihasználni — nem sok sikerrel. Ha megláttam egy-egy satnya
bokrot a földút szélén, odaszaladtam, és leheveredtem a hűsébe. Szótlanul
vánszorgó csapatunk legalább fél kilométernyire húzódott szét. Túravezetőnk
olykor megállt, hogy összerázza a napbarnított és agylágyított bandát, de
amikor a hátul kullogók beérték a várakozókat, azok már indultak is tovább. Az
egyik ilyen, röpke pihenőben gazdám elnézést kért attól a kislánytól, aki a
faluból kivezető meredeken rám akaszkodott.
— Feszült voltam, és amiatt szóltam rád kissé keményen.
A lefelé vezető úton már
akadtak árnyékot adó facsoportok is: éltem a lehetőséggel. Laci ekkor már
szembeszökően húzta a lábát. Látszott rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei.
Én az elsők egyikeként szaladtam be a tábor hűs udvarába — ő vagy tíz perccel
később érkezett a csapat zömével. Épp hogy csak bevonszolta magát, és már ment
is a szobába. Lerogyott az ágyra, és hanyatt dobta magát. Keze-lába remegett,
kiverte a forróság — közben meg fázott. Szegénykém, teljesen elkészült az
erejével. Hát, ha jól belegondolok, nekem sem lett volna kedvem nyulat kergetni
a határban…