Hány fejű is — Kicsivel könnyebb...

Kicsi: Még idejében el kell mesélnem valamit, nehogy félreértés kerekedjen belőle a későbbiekben. Nem árulkodás — vagy mondjuk finomabban: nem pletyka —, amit mondani fogok, de úgy kikívánkozik.

Rövid felvezetéssel kezdem. Alig néhány napja kezdődött az átadó tanfolyam (nekem már a második volt, Lacinak viszont az első), és épp a tömegközlekedési tudnivalókat kezdtük gyakorolni. A felszálláshoz az autóbusz első ajtajához kell állnunk, a buszon pedig a sofőrfülke mögötti helyhez kell vezetnünk a gazdát. Ehhez a kutyát folyamatos pórázbillentéssel irányítják az üres ülőhely felé. Amikor odatalál, az oktató ráteszi az ülőkére a jutalomfalatot, és rögtön dicsérni kezdi a kutyát. Tán mondanom sem kell, hogy sem az első ajtó, sem a vezetőfülke mögött lévő hely nem igazán kedvemre való. Az első ajtótól csak balra lehet kanyarodni, és a két üléssor között nagyon szűk a hely. A vezetőfülke mögötti terület pedig teljesen alkalmatlan számomra, mert ha keresztbe fekszem az ülés előtt, akkor kilóg a lábam a közlekedőfolyosóra. Gazdám szerencsére gyakorlatias ember, és hamar felfigyelt erre a kényelmetlenségre. Mióta eredményesen levizsgáztunk, azóta már csak a hátsó vagy a középső ajtónál szállunk fel, és Laci az ajtóval szembe, vagy az ajtótól balra lévő kettős ülés mellé áll velem. De miről is akartam beszámolni? Ja igen, megvan!

A buszon utaztunk, gyakoroltunk. Megállt a jármű. Az ajtók nagy szuszogással nyíltak. Nagy csapat diáklány nyomult be. Jé, milyen aranyos kutya van itt! — lelkendezett az egyik. Mire a többi: hol az a tündéri kutyus? Az addig szótlanul üldögélő gazdám ekkor megszólalt:

— Itt fekszik az ülés mellett.

— Jé, tényleg, majdnem ráléptem a farkára — hüledezett az egyik lány, mire a farkam végét gyorsan bekanyarítottam az ülés alá. — Hogy hívják?

— Engem, vagy a kutyát? — kérdezett vissza, Laci. Nagy vihogás támadt körülöttünk.

— Hát persze hogy a kutyát — mondta vidáman a kíváncsiskodó.

— Kicsinek.

— Fiú vagy lány … a kutya?

— Szuka. Ő az én hétfejű házisárkányom, ezért időnként Süsünek nevezem

Rövid csend támadt, majd a fejemnél álló lány nekibátorodott.

— De hát Süsü fiú, és máskülönben is, neki csak egy feje van!

Hű, de ciki volt a gazdámnak! Vakargatta is a fejét szorgosan, és olcsó mentségként csak arra tudott hivatkozni, hogy régen volt gyerek. A lányok gálánsan elnézték neki a malőrt, és amikor leszálltak, kedvesen köszöntek nekem is: Szia, Süsü! Ez a becenév rajtam ragadt, de mint kiderült, nem azért, mintha a szellemi képességeimmel bármi probléma is lenne. Az idő múlásával, ahogy mindinkább egymásra találtunk, Laci finomított a becenevemen. Ma már a Süske, Süsüke és a Süskemüske is dívik — van sok más is, de azokat most hagyjuk.

Kicsi beszámolója után felidézném egy másik emlékünket. Bőven volt szabadidőnk a tanfolyamon, és olyankor gyakran kimentem az udvarra Süsüvel, hogy szabadjára engedjem. Amint észrevett egy, a kerítésen kívül lófráló ebet, fénysebességgel szaladt hozzá. A teletalppal fékező német juhász hatalmasra tátotta száját, és ugatott, ahogy csak kifért a torkán. Mit tagadjam: megtetszett ez a határozottság. Pláne, hogy amikor hámban volt, akkor nemhogy a kutyákra, de még az ingerlésül kitett macskákra sem vicsorgott rá — még a szája szögletéből sem.

Békésen igyekeztünk az Árpád híd pesti hídfőjénél lévő aluljáróban: a lépcső felé haladtunk. A feljáró előtt valamelyest lassított Süsü, én meg kissé előretartottam a fehér botom végét. Az alja úgy öt centiméterre volt a padló felett, így az automatikusan jelezte a lépcső közeledtét. Mivel jól ismert helyen már nem követeltem meg a megállást Kicsitől, folyamatosan haladtunk tovább. Már a lépcső közepén jártunk, amikor váratlan esemény zavarta meg eseménytelen utunkat. Fentről iparkodott lefelé valaki a kutyájával, és a két blöki szorosan egymás mellé került. Süsü egy szempillantás alatt úgy nekitámadt fajtársának, hogy ha nincs kellő lélekjelenlétem és megfelelő fizikumom, hatalmas robajjal gurultam volna le az aluljáróba. Szerencsére gyorsan úrrá lettem a helyzeten — de nem az önuralmamon. Csak érjünk fel a járdára, komám! Ott majd részletesen megbeszéljük a függelemsértést, és elszámolunk! Teljesen elborult az agyam, de mire felértünk a lépcsőn, valamicskét csillapodott bennem az indulat. — Mit gondolnak rólam az arra járók, ha most elkapom a nyakát, és alaposan megrázom a bitangot?

Kicsi: ...

Várj, még nem fejeztem be! Egy másik alkalommal az aluljáróhoz közeli füves rész peremén történt kínos eset, amikor Kicsit sétáltattam. Öt méter hosszú a flexim zsinórja: a karabinert rákapcsoltam a nyakörv karikájára, és dolgára küldtem a kutyát. Nagy lazán álltam, mit sem sejtve. A pezsgő vérű szuka meglódult a közelben bóklászó fajtársa felé. Hatalmasat rántott rajtam a póráz; majdnem elestem.

Kicsi: ...

Nyugi, kiskomám, még nem fejeztem be! Az ilyen és az ehhez hasonló kilengések komolyan gondolkodóba ejtettek. A fő gond az volt, hogy a lakótelepen nem mertem elengedni a kutyát. Mégis, miért? Leginkább, mert amint meglátott egy másik kutyát, vadul lerohanta, és ha tehette, ledöntötte. Na, amit én olyankor hallhattam a két vállra fektetett kutya gazdájától, arról leginkább anyukám tudna hitelesen szólni, mert ilyenkor gyakran kaphatta el a csuklás. Hiába, nagyon különféleképpen fogjuk fel ugyanazokat a dolgokat mi, emberek. Egyszer egy park mellett haladtunk el Süsüvel. Pillanatokon belül három termetes kutya vett körül minket a járdán, és irtózatos ugatásba fogtak. Megálltunk, nyugalomra intettem Kicsit — rezzenéstelenül állt mellettem. Vájt fülű közönség módjára hallgattuk a háromszólamú, fülsiketítő kutyakoncertet. A parkból ordítva érkezett a blökik későn ébredő gazdája. Szitkot és átkot szórt kedvenceire. — Ne bántsa azokat a szegény párákat, nem tettek rosszat! — csitítottam. De a magából kikelt gazdi nem hallgatott rám, és derekasan elpáholta az ebeket.

Kicsi: Elmondhatom már végre, ami kikívánkozik belőlem?

Rendben, de akkor kezdd azzal a bizonyos tornaórával! Ugye, emlékszel még rá?

Kicsi: Nem bánom! A lakótelepen van egy általános iskola — a későbbiekben még bőven esik róla szó. Ha jól emlékszem, egy macska ingerkedett velem a kerítés mögül. Olyan kihívóan viselkedett, hogy nem bírtam cérnával, és ijesztésül felé ugrottam, amikor épp hámban vezettem a gazdámat. Belátom: helytelenül cselekedtem. Meg is kaptam érte a büntetést: ülj, feküdj, ülj, állj! — vagy ötször egymás után. Az egészben az volt a disznóság, hogy épp tornaóra volt az iskolaudvaron, és a gyerekek kajánul vigyorogtak rajtam.

Szólni akartam…

Kicsi: Bocs, de még mindig az én térfelemen van a szólabda. Ha már beszélnem kellett a megalázó engedelmességi tornagyakorlatról, akkor elmondanám, hogyan tanítják meg ezekre a kutyákat.

Kezdem az “ülj!” vezényszóval. Az érzékenyebb idegrendszerű kutyánál a bemutatott jutalomfalatot hirtelen a blöki homloka fölé tartja az oktató, erre az eb hátraszegi a fejét, amitől berogy a hátsó lába, és automatikusan leül. Ha bumfordi a kiképzendő eb, akkor az oktató felrántja a fojtóláncot, és közben lenyomja a kutya farát. A türelmességre tanítás végett érdemes hosszabb ideig ülőhelyzetben marasztalni a kutyát. Mivel a kiképzett kutya parancstól parancsig dolgozik, addig nem szabad felállnia, amíg nem kap rá engedélyt. A leülésre már háromhetes kora után meg lehet tanítani a kölyökkutyát — például úgy, ha csak akkor kap enni. Következzen a “fekszik!” parancs teljesítése — ami ösztönünk ellen való: kiszolgáltatottá, és egyben védekezésképtelenné tesz bennünket. Ezt ülő testhelyzetből kiindulva memorizáltatják. A láncot lefelé rántják, illetve a bemutatott jutalomfalatot egészen a földig leviszik a kutya orra előtt. Csak akkor kaptam meg a nasit, ha teljes testtel, ellazultan feküdtem. Ez a betanítás csak akkor lehet eredményes, ha a kiképző és a kiképzendő fél maximálisan megbízik egymásban. Mi is maradt utoljára? Ja igen: az állj! Ülő testhelyzetből hamarabb talpra szökken a kutya, mint fekvésből. A fekvő blöki mellől ki kell lépni előre, mire az feláll. Ekkor hosszasan simogatni kell a horpaszát — azt nagyon szeretjük —, hogy el ne induljon, hiszen az “állj” vezényszót tanulja. Ez nagyon időigényes, macerás dolog. Persze felkészítenek minket arra is, hogy munka közben ne reagáljunk se macskára, se más kutyára. Ha tanítás közben valamelyikünk figyelme mégis elkalandozott, akkor erőteljes pórázrántás és pfuj! volt érte a büntetés. Na meg némi korholás.