208. HÁNY ÉVES VAGY — inkább előbb, mint utóbb (2010.)

Miután megismerkedtünk Katival, egymás feltérképezése közben hamarosan kiderült, ő is rendszeresen fut. Újabb jó hír az egymásra találás szövevényes folyamatában — gondoltam. Megelégedve vettem tudomásul, hogy a Postás pályán alkalmanként tíz kört kocog. Ez maximum négyezer méter, én jóval nagyobb távokat szoktam teljesíteni. Mi sem természetesebb, közös futásban maradtunk. Erre a célra a margitszigeti futópályát szemeltük ki. Nagy lazán álltam oda a kezdéshez, és már startoltunk is. Én a magam megszokott tempójában indultam volna, de Kati lábán nyúlcipő lehetett, mert száz méterhez illő sprintbe kezdett. Nem akartam lebőgni, így hát szerfölött szedtem a lábamat én is. Ilyen tempóhoz nem voltam szokva, még a legjobb távidő eredményeim elérésekor sem. Alig kaptam levegőt, de nem szóltam egy kukkot sem. Az Árpád híd felöl indultunk, amikor az Úttörő stadionhoz érve megfordult a fejemben: pár hete talán egy fiatal pipit csíptem fel? Nem csak a futópályán kell bírni a tempót — kaptam a fejemhez. Jó lesz minél előbb tisztában lenni a rám váró kihívásokkal:

— Hány éves vagy? — ezt még úgy-ahogy kibírtam préselni magamból.

Két évvel fiatalabb nálam — tudhattam meg. Ez még jobban összezavart, mintha tíz évvel lett volna karcsúbb az életkora. Feleannyit sem fut, mint én, és kiköpöm mellette a tüdőmet. Gondoltam, majd csak kifogy a szuszból, de hiú ábránd maradt: a pálya egyik szakaszán javasolta a „húzzunk bele” tempót, de a salakon haladva a fákra hivatkozással hárítottam. Lendületünkből mit sem veszítve Visszaérkeztünk az Árpád hídhoz: fejem lángolt a forróságtól, tüdőm a végső kifulladás határán zihált.

Mint később kiderült, a futás előtt úgy gondolkodott Kati, hogy nem bőghet le előttem, így az elejétől kezdve úgy futott, ahogy bírta, én meg úgy, ahogy ő — azóta úgy, megközelítően egyszer sem köröztünk a szigeten, viszont összeházasodtunk.