– Hol volt, hol nem volt, volt
egyszer két folyó. Csak az innenső víz mentén laktak emberek. A zsíros föld
gazdagon termett, a kerek erdő hemzsegett a vadtól. Jóformán csak ki kellett
tátani a szájukat, és már tele is volt a bendőjük. De hiába a jólét, a
kényelem, az emberek többsége mégis elégedetlen volt sorsával.
Egy hűs hajnalon néhány különc
felkerekedett, és kevés jószágával elindult a másik, a sekély folyó felé.
Letelepedtek a kavicsos parton, ahol kemény és áldozatos munkával rakták le új
életük alapjait.
Az elhagyott falubeliek olykor
lóra pattantak és elvágtattak régi cimboráikhoz, hogy pöffeszkedve sajnálkozzanak
rajtuk. Ez nemhogy csökkentette volna a lenézettek elszántságát, de kimondottan
ösztönözte őket. Így hát a bővizű folyó partján lakó nagyképűek csak addig
élcelődtek, amíg fel nem ismerték, hogy amazok nehezebb helyzetük ellenére
elégedettebbek náluk. Amikor végül ráébredtek, minden galádság árán
megpróbálták az elvándoroltakat ellehetetleníteni.
Volt a két folyónak egy tündére,
aki hol az egyik, hol a másik meder ágyában aludt, és előbb-utóbb megharagudott
ostoba és lehetetlen viselkedésükért a csipkelődő emberekre. Egyik reggel
kilépett a bővizű folyóból és elhagyta azt. Útja egy madárcsicsergéstől hangos,
szebbnél szebb virágoktól tarkálló, illatosnál illatosabb rózsákban bővelkedő
ligeten át vezetett.
Ahogy átért rajta, egy apró
gránitkövet dobott a háta mögé.
– Nőjön belőled egy
megkerülhetetlen és megmászhatatlan hegyóriás! – parancsolta, majd az addig
sekély folyót választotta lakhelyéül, és annak partján egyre kövérebben
zöldellt a fű.
A korábban mély vizű folyó
rohamosan apadni kezdett, és az ott lakóknak már nem csak a lelki nyomor
jutott, hanem az éhkopp is. Végül összeült tanakodni a vének tanácsa: mitévők
legyenek?
– Elvégre a földijeink laknak a
hegyóriás túloldalán! Kössünk be hetvenhét paripát a hordós szekerek elé, azok
majd gyorsan megjárják az utat oda és vissza! Kérjünk segítséget!
A lovak szélvészként vágtattak,
de az út túl hosszúnak bizonyult: nem bírták szusszal.
– Fogjunk be hetvenhét bivalyt a
hordós szekerek elé! – A bivalyok nagyon erősek voltak, de lassúak is. Sosem értek
oda.
Egy tétován lépkedő gyermek
került a vének elé, és izzadó tenyérrel markolászta csacsija hevederét.
– Mi vállalkoznánk az útra! – és
pajkosan megpaskolta a szamár oldalát. – Együtt mennénk!
A vének szóra sem méltatták, ám
ők mégis útra keltek.
A gránithegyen át akarták elérni
a sekély folyót. A szamár megfontolt léptekkel kaptatott fel a köves meredeken.
A gyerek erősen fogta a hevedert, és mind
egyre biztatta barátját: – Meglátod, pajtikám, ha nagyon akarjuk, sikerülni
fog! – Átvágtak a habos felhőkön, és mire felértek a tetőre, teljesen elfogyott
az erejük. – De legalább megpróbáltuk! – olvashatták volna le holtfáradt
arcukról a madarak. Ahogy voltak, úgy dőltek oldalukra, és már aludtak is. Tán
nem véletlenül, de mindketten vízzel teli hordóhegyekről álmodtak.
A vízi tündér ekkor kilépett a
legfodrosabb felhőből, és forrást fakasztott a hegyormon. A gyermeket és a
csacsit odavezette a zúgó alá, ott tutajra ültette őket, és lesiklott velük a
bővizű folyóhoz.
Az egykori különcök nagy
szeretettel fogadták az érkezőket. Étellel, itallal kínálták őket, és még
marasztalni is próbálták a két jó barátot.
– Nem időzhetünk egy fölösleges
percet sem – mondta a gyermek. – Víz nélkül odavesznek az emberek!
A készséges helybeliek
százötvennégy óriási hordót töltöttek meg, felrakták őket a kis csacsi hátára,
a két jövevény pedig nekiindult a meredeknek. Ahogy a tündér ezt meglátta,
kivett a hajából egy szál tűzpiros rózsát, és a két vándor lába elé dobta. A gránithegy széltében megnyílt, és a hasadék
bejáratánál ott termett a hetvenhét szélvészgyors paripa és a hetvenhét erős
bivaly is, szekerestől. A tele hordók átgurultak a csacsi hátáról a szekerekre,
és már indulhatott is az életmentő csapat.
A kiszáradt folyó partján élő
emberek nagyon megörültek a paripáknak és a bivalyoknak. Csapra verték a hordókat,
és testvériesen megosztoztak a vízen. Miután teleitták magukat, kimentek a
kiszáradt mederhez, és vizet álmodtak bele. A gyermek és a csacsi épp akkor ért
ki a nyiladékból. Amint szótlanul áthaladtak rajta, abban csörgedezni kezdett a
kristálytiszta forrásvíz, és mire hazaértek, újra bővizű folyóvá duzzadt.