— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két
folyó. Csak az innenső víz mentén laktak emberek. A zsíros föld gazdagon
termett, a kerek erdő hemzsegett a vadtól. Jóformán csak ki kellett tátani a
szájukat, és már tele is volt a bendőjük. De hiába a jólét, a kényelem, az
emberek többsége mégis elégedetlen volt sorsával.
Egy hűs hajnalon néhány különc felkerekedett,
és kevés jószágával elindult a másik, a sekély folyó felé. Letelepedtek a
kavicsos parton, ahol kemény és áldozatos munkával rakták le új életük
alapjait.
Az elhagyott falubeliek olykor lóra
pattantak, és elvágtattak régi cimboráikhoz, hogy pöffeszkedve sajnálkozzanak
rajtuk. Ez nemhogy csökkentette volna a lenézettek elszántságát, de kimondottan
ösztönözte őket. Így hát a bővizű folyó partján lakó nagyképűek csak addig
élcelődtek, amíg fel nem ismerték, hogy amazok nehezebb helyzetük ellenére
elégedettebbek náluk. De végül ráébredtek, és ezután minden galádság árán is
megpróbálták az elvándoroltakat ellehetetleníteni.
Volt a két folyónak egy tündére, aki hol az
egyik, hol a másik meder ágyában aludt, és előbb-utóbb megharagudott ostoba és
lehetetlen viselkedésükért a csipkelődő emberekre. Egyik reggel kilépett a
bővizű folyóból, és elhagyta azt. Útja egy madárcsicsergéstől hangos, szebbnél
szebb virágoktól tarkálló, illatosnál illatosabb rózsákban bővelkedő ligeten át
vezetett. Ahogy átért rajta, egy apró gránitkövet dobott a háta mögé.
— Nőjön belőled egy megkerülhetetlen és
megmászhatatlan hegyóriás! — parancsolta, majd az addig sekély folyót
választotta lakhelyéül, és annak partján egyre kövérebben zöldellt a fű.
A korábban mély vizű folyó rohamosan apadni
kezdett, és az ott lakóknak már nem csak a lelki nyomor jutott, hanem az éhkopp
is. Végül összeült tanakodni a vének tanácsa. Mitévők legyenek?
— Elvégre csak a földijeink laknak a
hegyóriás túloldalán! Kössünk be hetvenhét paripát a hordós szekerek elé, azok
majd gyorsan megjárják az utat oda és vissza is! Kérjünk segítséget!
A lovak szélvészként vágtattak, de az út túl
hosszúnak bizonyult: nem bírták szusszal. — Akkor fogjunk be hetvenhét bivalyt
a hordós szekerek elé! — A bivalyok nagyon erősek voltak, de lassúak is. Sosem
értek oda.
Egy tétován lépkedő gyermek került a vének
elé, és izzadó tenyérrel markolászta csacsija hevederét.
— Mi vállalkoznánk az útra! — és pajkosan
megpaskolta a szamár oldalát. — Együtt mennénk! A vének szóra sem méltatták, ám
ők mégis útra keltek.
A gránithegyen át akarták elérni a sekély
folyót. A szamár megfontolt léptekkel kaptatott fel a köves meredeken. A gyerek
erősen fogta a hevedert, és mindegyre biztatta barátját: meglátod, pajtikám, ha
nagyon akarjuk, sikerülni fog! Átvágtak a habos felhőkön, és mire felértek a
tetőre, teljesen elkészültek az erejükkel. — De legalább megpróbáltuk! —
olvashatták volna le holtfáradt arcukról a madarak. Ahogy voltak, úgy dőltek
oldalukra, és már aludtak is. Tán nem véletlenül, de mindketten vízzel teli
hordóhegyekről álmodtak.
A vízi tündér ekkor kilépett a legfodrosabb
felhőből, és forrást fakasztott a hegyormon. A gyermeket és a csacsit
odavezette a zúgó alá, ott tutajra ültette őket, és lesiklott velük a bővizű
folyóhoz.
Az egykori különcök nagy szeretettel fogadták
az érkezőket. Étellel, itallal kínálták őket, és még marasztalni is próbálták a
két jó barátot.
— Nem időzhetünk egy fölösleges percet sem —
mondta a gyermek. — Víz nélkül odavesznek az emberek!
A készséges helybeliek százötvennégy óriási
hordót töltöttek meg, felrakták őket a kis csacsi hátára, a két jövevény pedig
nekiindult a meredeknek. Ahogy a tündér ezt meglátta, kivett hajából egy szál
tűzpiros rózsát, és a két vándor lába elé dobta. A gránithegy széltében
megnyílt, és a hasadék bejáratánál ott termett a hetvenhét szélvészgyors paripa
és a hetvenhét erős bivaly is, szekerestől. A tele hordók átgurultak a csacsi
hátáról a szekerekre, és már indulhatott is az életmentő csapat.
A kiszáradt folyó partján élő emberek nagyon
megörültek a paripáknak és a bivalyoknak. Csapra verték a hordókat, és
testvériesen megosztoztak a vízen. Miután teleitták magukat, kimentek a
kiszáradt mederhez, és vizet álmodtak bele. A gyermek és a csacsi épp akkor ért
ki a nyiladékból. Amint szótlanul áthaladtak rajta, abban csörgedezni kezdett a
kristálytiszta forrásvíz, és mire hazaértek, újra bővizű folyóvá duzzadt.