2. HAMVÁBÓL KELT ÉLETAJÁNDÉK — ötvenöt év (2023.)

A nyolcadikon lakó kisfiúhoz egyszer mentem fel játszani. Rakosgattuk az építőkockákat — mindketten építettük a távoli jövőt. A szobába halkan befordult az édesanya és kedvesen megkért, hogy menjek haza, mert nem sokára megérkezik a férje, aki a lakásban magukon kívül mást nem kíván látni. Elköszöntem a háziaktól és magam után csendesen betettem az ajtót. A továbbiakban az utcán vagy a lépcsőházban véletlenszerűen összetalálkoztunk az asszonnyal. A kölcsönös köszönésen túl, néhány panelmondat is elhangozhatott ilyenkor.

Ötven évvel később világkörüli hódító útjára indult a Covid19. Feleségemmel megbeszéltük, hogy a liftajtóra hírdetményt ragasztunk, és a házban lakó idősek számára felajánljuk segítségünket, a bevásárlásra. Csupán a nyolcadikon lakó asszony jelentkezett. A kapcsolatfelvételre a lift előtt került sor. Sok mindenről beszélgettünk hosszasan. Váratlanul szóba hozta, hogy az ő édesapja 1929-ben — Kazinczy Ferenc unokájától, Kazinczy Gábortól és annak feleségétől — elsőként kapta meg a Kazinczy-díjat, mint költő. Valószínűleg egyben utolsónak is — nyomatékosította. Gratuláltam hozzá, de folytatta: édesapám hamarosan eltávolodott a családtól, így élete az ő számára töredékes. Több verse is csak az emlékezetében maradt meg, néhány meg, megkopott papírlapon. Hazánkban senki nem ismeri a nevét.

— Gyűjtsünk össze minden elérhető anyagot édesapád munkásságáról. Szétnézek a neten, és van egy színházi témában járatos ismerősöm is. Biztosan maradtak emlékeid róla — ezeket is megbeszéljük. Ha összeáll az anyag, könyvet írok belőle.

— Rendben van? — felragyogott a nyolcvanéves asszony szeme, lelkesedésében majdnem a nyakamba ugrott.

Teljesen feldobott a téma. Az első hét kötet nyolc év alatt jelent meg — ezalatt mindent kiírtam magamból — utána érdeklődésem a hangok felé fordult. Nem volt könyv ötletem, így hát az ölembe hullott.

Napi kapcsolatba kerültünk. Mindkettőnkről lerítt a lelkesedés. Ekkor még csak halványan sejtettem, hogy mibe nyúltam bele.

Idővel az asszony elhunyt fiútestvérének lánya is bekapcsolódott a nagypapa emlékének dokumentálásába. A lakásán évtizedek óta megbújt egy porosodó papírdoboz, melynek csak sejtette a tartalmát: szerencsére azt találta benne, amire gondolt. A személyes visszaemlékezésen és a fellelt verseken túl, már teljes színdarab, valamint próza is gazdagította a rendelkezésemre álló dokumentációt. A gyarapodó ismeretanyag miatt — ami még így is csak töredékes — háromszor kezdtem bele a könyv megírásába.

Nem is gondoltam volna, hogy mindezt igazi életajándékként fogom megélni. Nem a könyv miatt — ugyanis idővel az másodhegedűssé vált. Az asszony lelkében az apa hiánya mélyen fájó, begyógyíthatatlan sebet ütött. De mivel egész életen át szüksége lett volna a szeretett édesapára, ezért magában magának szellemalakban újra teremtette, és egyfolytában lelkes rajongója maradt — mint ahogyan gyermekként. Bár idős korában rátalált a romokban heverő édesapára, és gondoskodott a továbbiakról, lelke ezek után sem tudott megnyugodni. Az ő hőn szeretett édesapja a szellem embere volt — melyet harmincéves korában méltón elismertek — mégis a teljes ismeretlenség homályába veszett alakja. Emiatt folyamatosan vérezhetett a szíve — az édesapa fennmaradt verseit kívülről fújta. A nagy családban rajta kívül senkit nem érdekelhetett az ő sajgó lelke. A kora és az egészségi állapota egyre csak koptatta testi erejét — de apja iránti nagyrabecsülése parázson tartotta költő alakjának felvirágoztatásában.

Egy év alatt készült el a kézirat. Kérésemnek megfelelően, a család mindkét tagja aprólékosan átnézte a sorokat, és közösen jóváhagyták. Úgy éreztem, elkészült az összegző mű, a továbbiak már nem annyira érdekesek számukra, pedig tudtam: az asszony egészsége korántsem makulátlan, az unoka pedig a teljesen lerobbant édesanyja ápolásával van elfoglalva. Az alaposan megváltozott gazdasági és könyvpiaci helyzet miatt, teljesen kilátástalannak tűnt a kötet megjelentetése. Lényegében letettem róla. Két év elteltével mégis ráterelődött a gondolatom. Felhívtam egyik ismerősömet, akinek szintén több kötete megjelent már. Ő javasolta azt a kiadót, melynek vezetője a hangalapú kulturális honlapom tárhelyét évek óta jutányos áron biztosítja számomra, további céges támogatással megfejelve. Az üzlet megköttetett.

Karácsony előtt becsengetett hozzám a postás — hozta a példányokat. Igazi örömöt éreztem, mondhatnám, elkapott a boldogságérzet. Felhívtam az asszonyt, aki szerencsére otthon tartózkodott, és már indultam is, a két kötetet magában rejtő díszes tasakkal. Már az ajtóban átadtam a csomagot, de ő a lakásba beljebb tessékelésemmel volt elfoglalva. A nappaliban egymással szemben ültünk — ölében tarthatta az ajándékot.

— Tudod Lacikám — kezdte — annyit gondoltam rád, hogy mennyi energiát és munkát tettél bele a kézirat elkészítésébe, mi meg eltűntünk, de ismerheted az okokat. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg a lelkesedésedet, az irántunk való jóindulatodat. Nekem fontos az édesapám, de fogy az erőm. Van, hogy napokig ki sem teszem a lábamat az utcára — és váratlanul elhallgatott.

— Szoktál még írni? — kis idő után.

— Néha előfordul — feleltem sajátos mosolyom kíséretében.

Hallottam, amint az ölében lévő tasakba belenyúl az asszony és onnan kiveszi a Magyar Don Quijote című kötetet — ez a pillanat mindent megért számomra. Hosszú ideig tartó csend állt be — ekkor én az asszony pillanatnyi élethelyzetébe való beleérzés voltam. A belőle feltörő örömkönnyek betöltötték a lelkemet.