Vidám napot / halogatott kötelezettség

Oly fontosnak tűnt.

Idén október végén lesz tíz éve, hogy az alábbi sorokat leírtam. Ez egy kiadásra nem tervezett kötet első néhány sora lenne — negyvenezer karakter elkészült belőle. Bár a teljes elgondolás ott rejlik a fejemben, az elmúlt évek során valamiért mégsem éreztem ingerenciát magamban, hogy a végére járjak: pedig kötelezővé tettem magamnak anno.

„A kilövellve szétfreccsenő lávafolyam teremtő magja magába fogadó rést ütött a vastag kérgen. Évmilliók tapasztalata repítette tovább az úton. A tengerburok pezsgő élénkséggel szökött el előle: a végtelen életóceánból egy kis sziget teremtődött napvilágra. Ártatlan testét sós hullámnyelvek locsogva nyaldosták tisztára. Az éltető napsugarakat hiába várta hófehér lelke legmélyén: az égen komor fellegek gyülekeztek felette. Mindebből semmit nem vett észre, mert a lét kimerítő fáradalmát pihente. Tudatlan bölcsességgel készülődött önmagára találásra. A psziché még pókhálószerű: bőven van ideje megerősödni! De váratlanul színt vallott az ostoba természet, és megdermedt körülötte a levegő: eközben a mély csend testtelenöleléssel elragadta őt! Hová tűnt el mellőle az életet adó, szeretetet sugárzó, hónapok óta ismert dobogás? Hová illantál el kámforként lelketlen lélek? A magány elviselhetetlen teherként szakadt a nyakába.

— Hahó! — Van itt valaki? — fúrta át magát a zordon zord felhők között egy karcsú fénysugár.

A simogatva ölelő fodrok tetején újra megcsillant a remény. Az ezerarcú sors egy habos, rózsaszín paplant terelt föléje, és vele óvón betakarta őt. Amerre ellátott a szem, továbbra is csak víz, és víz mindenfelé: hol van a nem rég még a kín sós árjában izzadva vajúdó anyaföld? — pedig az utolsó elfúló sikkantásával néven nevezte őt: Szeret!

A tejszerű, mindent magába rejtő köd az időmilliomos lassúságával szakadozott fel: a lecsapódó tengernyi pára még így is csak alig nedvesre füröszthette a szikes tájat. A távolban, egy magányos természetcsúfja satnya bokor megtörte a síkot. Levél csak mutatóban rajta, tüske annál több. Gyökértelenül táplálkozott a sótalan anyaföldből. Kortalan varjú pár gubbasztott rajta. Nemes megtestesítői voltak a múltnak, és a jelennek. Vajon a jövőnek is? Bölcs szemeik most kérdőn tapadtak a ködfüggönyre, olykor egymásra: a jelenség okát sehogyan nem értették! Egyre kínosabban feszengtek. Lényüket enyvként fogta rabul a kiszolgáltatottság démona: egyszer őket is utoléri a kárhozat? A megoldás kézenfekvőnek bizonyult: feltisztult a levegő. Átnedvesedett tollaikat felborzolták a lélekmadarak, és tiszteletet parancsoló méltósággal a magasba emelkedtek. Sokáig maradtak távol. Csak az est megérkezésével tértek vissza, megfáradtan. Szokásuktól eltérően a törzshelyük helyett most a bokor tövében telepedtek meg, immár élénkítő tisztánlátással. A csillagfényben fürdő éjszakát a kis gyufaárus lány vonta Nagy Göncöl alatt, a csupasz földön töltötték el, és csak pirkadatkor kaptak szárnyra.”

A mélyebben értelmezendő kezdő sorok a főszereplő kislány édesanyjáról szólnak. A főhős egy nagyon sajátos időutazás keretein belül aktívan végigköveti saját megszületésének kalandos előzményeit.