Hét év kihagyás után
felkerestem a szemklinika járóbeteg rendelését. A kilenchónapos korom óta engem
kezelő orvos időközben elhunyt. Fiatal doktornő hívott be a vizsgálóba. A magas
szemnyomás miatt javasolta, új szemcseppre való átállítás miatt, pár napra
feküdjek be a klinikára. Az általa nagyra tartott adjunktust figyelmembe
ajánlotta.
Hónap múlva úgy is
lett, de nem kerülhettem a javasolt orvos keze alá, mert szabadságon volt. Teltek-múltak
a napok, de a magas szemnyomást az új szemcsepp nem volt képes kordában
tartani. Szike alá kerültem. A lábadozás harmadik napjának délutánján
a folyosón hármasban beszélgettünk. Olyan érzetem támadt, mintha a bal szemem
előtt elmászott volna egy pók: tizenegy óra irányából félig lefelé jobbra
irányban megjelent egy sötét csík. Eddig nem tapasztalt, vizuálisan érdekes
jelenség volt. Megmozdítottam a fejemet, a vonal kissé szétterült. Érkezett a
kezelőorvos, jeleztem a látásromlást. Ő, ahelyett, hogy réslámpával
átvilágította volna a törőközeget, ránézett a szememre, és az okot a szem erős
vérerességében, valamint az operáció utóhatásában vélte megtalálni.
Péntek estétől
vasárnap késő délutánig a folyamatosan romló látást hiába jeleztem a nővéreknek
és az ügyeletes orvosoknak, nem kerültem a réslámpához, hogy átvilágítsák a
törőközeget. Ez csak vasárnap este történt meg. A vizsgálat során felszisszent
a doktornő, ebből nagy bajra következtettem. Összefoglalva ismertette a kór
okát és adott egy vérzéscsillapító injekciót.
Hogy a kezelőorvosom
mit kaphatott az engem operáló professzortól, nem nehéz kitalálni. Annyit
javasoltak a viziten, hogy magas párnán aludjak, így az üvegtestbe belefolyt
vér könnyebben felszívódhat: sima parasztvakítás. Mivel a jobb szememmel ekkor
már csak fényt láttam, lényegében elvesztettem a látásomat. Huszonöt voltam
ekkor, a nagybetűs élet elején. Hónapokig abban az elviselhetetlen tudati
állapotban léteztem, hogy ez a megmásíthatatlan vég. Az egyik ebéd után
szerencsére kibotorkáltam a lépcsőházba fejet szellőztetni. A női osztályról
alapos körültekintés után hangtalanul mellém osont a nekem szemcsepp átállítást
javasoló doktornő. Suttogva közölte, hogy tud a sajnálatos esetről, de van egy
betege, akivel ugyanez történt, őt Kölnben megoperálták és azóta
lát. Figyelmeztetett, a szememet egy éven belül meg kell műttetni, mert addigra
elszervül a vér, akkor már késő. Sok szerencsét kívánt hozzá, és amilyen
rejtőzködve érkezett, ugyanúgy távozott.
Felébredt bennünk a
remény. Bár édesanyám közölte a professzorral, hogy a Német Szövetségi
Köztársaságban ezt a problémát műtéttel képesek száz százalékosan orvosolni, de
ő egyfolytában a debreceni kolléga barátját javasolta, hogy ott már
próbálkoznak ilyen műtéttel. Ugyan tisztában volt a korrekt műtét hiányában
bekövetkező végleges látásvesztéssel, de mégis inkább kísérleti nyúl
szerepkörre kárhoztatott volna. El lehet képzelni, milyen állapotba került az
anyukám. Végső kétségbeesésében felkereste az Egészségügyi minisztériumot.
Emberarcú hivatalnokra talált, ugyanis a klinika igazgatójával közölte, hogy a
minisztérium teljes körű anyagi támogatásával, az NSZK-ban operáltasson meg. A
bevérzés után kilenc hónappal keltünk útra az édesanyámmal
Lépjünk be a
müncheni szemészeti klinika műtőjébe. A műtőasztalon elaltatva fekszem, bő két
órát fog igénybe venni a fejlett műszerezettséget igénylő beavatkozás. A szem
belseje, az üvegtest, telefolyt vérrel, azt onnan a következőképpen
távolították el. Három nyílást vágtak rajta lézerrel. Az egyiken hígítás
céljából folyadékot töltöttek bele, a középső résen át a szem belsejében lévő
sűrű vérömlenyt robotszikével felaprították, a harmadik nyíláson át
kiszivattyúzták. Ilyenképpen távolították el az önfelszívódásra képtelenné vált
véres masszát., A törőközegen újra keresztül juthatott
a pupillán át érkező fény, mely már akadálytalanul eljuthatott a látóideghez.
Az ingerület az agy látóközpontjában képpé áll össze.
Másnap reménykedve
vártam a fejleményeket: vajon fogok-e látni? Szememről levették a kötést, a
pupillán át fény ömlött a látóidegre, de bár ültem, de még így is majdnem
lefordultam a székről. Miért? Sokkhatás ért. Amit, és ahogyan láttam, attól
hirtelenjében elöntött a forróság, teljesen leizzadtam és rosszul lét
környékezett. Addig nem láttam olyan formán, ahogyan ott a kezelőben. Erős köd szerű környezetben láttam a szobát. Az előttem lévő
nővér teste hullámozva mozgott előttem. Az orvosi szerek tárolására használt
szekrény egyik oldala sem volt egyenes, az is intenzíven hullámzott. Ami a legmeglepőbb
volt, ahogy megmozdítottam a fejemet, a szemem felső részében apró hullámocskák
kergették egymást. Huszonöt év stabil látás után olyan képpel találkozott az
agyam, melyet nem volt képes értelmezni, legalábbis az első időszakban.
Borzasztó érzés! Vajon miért láttam ilyen faramucin? A műtét során a szem
belsejét nem töltötték fel teljesen folyadékkal, mert ezt rábízták a
szervezetre. Ez így helyes, de talán érdemes lett volna előzetesen szólni, hogy
mire számítsak. Három-négy nap alatt a szem belseje teljesen feltöltődött
folyadékkal, visszaállt a megszokott régi rend. A szemcsepp átállítást javasló
doktornőt a későbbiekben megkerestem, megköszöntem a további tanácsát,
emberségét.