Hajóféreg — Vasa

Nem állítanám magunkról, hogy utazásaink során kerüljük a múzeumokat. Stockholmban mégis több alapvető lehetőségről lemondtunk. Többek között a Skanzen és a Viking múzeum is erre a sorsra jutott. Utóbbi bejárata előtt fejembe vikingsisakot húzva tisztelegtem a skandináv ősök előtt. Oka az itt nem, de máshol már látott hasonló, bőséges tárgyi relikvia.

Közelükben a Vasa múzeum. Párját ritkító hajóleletével, az emberiség kultúrtörténete iránt érdeklődők számára kihagyhatatlan: Oslóban az Osebergi eltemetett, de rekonstruált viking hajó nézhető meg, amelyet 820-ban bocsájtottak vízre, és parti hajóként szolgálhatott. A svéd lelet kiemelkedő jelentősége miatt, építésétől napjainkig tartó tanulságos kálváriáját részletesen ismertetem:
A Vasa sorhajót 1626–1628 között építették II. Gusztáv Adolf svéd király megrendelésére. A svéd uralkodó a harmincéves háború alatt, a Lengyelország elleni harcok miatt rendelte meg. A feltörekvő, tengeri nagyhatalommá váló evangélikus svédek biztosítani akarták, a stratégiai jelentőségű kender importját az új hajóik kötélzetéhez, a katolikus lengyelek befolyása alatt álló Baltikumból. Személyes indok is vezette Gusztáv Adolfot: a lengyel uralkodó saját unokatestvére III. Zsigmond volt. Ő 1599-ig a svéd trónt is birtokolta, ám vallási okokból kénytelen volt lemondani róla. A svéd uralkodó remélte, hogy a két országot ismét egyesítheti.

A Vasa már méreteivel is félelmet keltett volna a csatákban. Tűzereje egymagában felért a teljes lengyel flotta képességével. A király önmaga kárára aktívan részt vett a háromárbócos kialakításában. Mivel megtudta, hogy az ellenfél is egy nagy hajót épít, 1627-ben változtatásokat kért a terveken: az elkészült hajógerincet jelentősen meghosszabbíttatta, valamint egy második ágyú-fedélzetet is beépíttetett. A munkálatok alatt a fő hajóépítő mester, a dán Henrik Hybertsson megbetegedett és jobblétre szenderült. A feladat befejezése tanítványára maradt. A korabeli hajóépítésben nem alkalmaztak tervrajzokat, hanem a mester fejében volt az elképzelés, és ő irányított mindent.

A jelentős változtatásokkal a vitorlás egyensúlya instabillá vált. A hajótestben lévő ballaszt-kövek már nem voltak képesek ellensúlyozni a magas és nehéz felépítményt. Az alsó ágyú-fedélzet is módosult: a nagyobb kaliberű ágyúkhoz nagyobb lőréseket építettek. Korának egyik legjobban felszerelt sorhajója volt, hatvannégy ágyúval. Az 1210 tonna vízkiszorítású járművet száznegyvenöt matróz, és háromszáz katona befogadására tették alkalmassá. A hajtómű Három árbóc tíz vitorlával, 1275 négyzetméter felülettel. Merülése 4,8 méter. Szélességéhez képest túl hosszú és túl magas volt. A szokásos stabilitási próbán – amikor harminc matróz fut egyszerre egyik oldalról a másikra, így próbálva felborítani a hajót – a Vasa erősen megdőlt. Mivel ezt senki nem merte a király tudomására hozni, a sorhajót késznek nyilvánították.

1628. augusztus 10-én a Vasa vitorlát bontott a stockholmi kikötőben, a Gamla Stan déli csücskénél, hogy megtegye első útját. Szép idő volt. Nem számítottak hullámzásra, így az ágyúnyílások nyitva maradtak. Egy váratlan széllökés a vitorlást annyira megdöntötte, hogy a nyílásokon át beömlött a víz. A jármű valamivel kevesebb mint 1300 métert tett meg a vízre bocsájtása óta, amikor elsüllyedt. Ötven matróz lelte halálát. 1664-1665 között értékes bronzágyúiból nagyjából ötvenet búvárharangok segítségével felszínre hoztak. A kivizsgálás feltárta a tervezési hibákat. Az elégtelen mennyiségű ballasztot jelölte meg a szerencsétlenség fő okozójának. A hajótestet nem emelték ki, így 32 méter mélyen, szinte teljes épségben megőrződött a tenger fenekén.
A huszadik században egy svéd tenger-történész elkezdte kutatni a Balti-tenger hajóroncsait, mivel rájött, hogy a Balti-tengerben nem él meg a hajóféreg, ami más tengerekben tönkreteszi a fa hajóroncsokat. 1956 augusztusában az öböl egyik részén építkezés kezdődött. A mederkotrások elkorhadt fadarabokat hoztak a felszínre. Azok a Vasáról származtak, amelyet így szerencsésen megtaláltak, függőleges helyzetben. A felfedezés jelentősége, hogy addig nem tudtak semmit sem a tizenhetedik század első felének hajóépítéséről. A kutatók mintegy huszonhatezer tárgyat találtak az elsüllyedt hajón, és annak környezetében. A vitorlákon, csomókon, hordókon, szobrokon, görgőkön, holttesteken kívül számtalan használati tárgy is megmaradt, amelyek segítenek a kor életmódjának feltérképezésében. A hajón fellelt egyetlen nemesfém lelet a kapitány gyűrűje volt.
A kiemeléshez a hajótest alatt hat alagutat ástak. Ez öt búvárnak körülbelül egy évig tartott. A járatokon acélsodronyokat vezettek át, amelyeket két ponton tartott. Ezek segítségével a Vasát 1959 augusztusában megemelték, és tizenhat lépésben, óvatosan sekélyebb vízbe vontatták, mindig csak keveset emelve rajta. Ott aztán nagyjából vízhatlanul betömték a réseit, valamint megerősítették a kiemelés előtt – az ágyúnyílásokat lezárták, az elrozsdásodott fémszegecsek helyét bedugaszolták. A kiemelésre 1961. április 24-én került sor, amelyet élőben közvetített a televízió. Első darabja 09:00 után vált láthatóvá. Szivattyúval elkezdték kipumpálni a vizet a hajóból, így a Vasa lassan a felszínre emelkedett. Szárazdokkhoz vontatták. Az utolsó métereket önállóan kellett megtennie, mert a pontonoknak nem volt hely a dokkban. Ezért a dokk előtt – miközben folyamatosan permetezték – két hét alatt betömködték az utolsó lyukakat is. A Vasa ismét hajó volt, úszott a vízen.
A szárazdokkban megkezdődött az átnedvesedett hajómaradvány tanulmányozása, konzerválása. Viaszos anyaggal átitatták a faszerkezetet, amely kiszorította belőle a vizet. Összesen tizenhét évre volt szükség, hogy a permet teljesen átitassa az egész hajót. Ezt lassú szárítás követte. A legutóbbi elemzési eredmények szerint, ez a konzerválási módszer a fa szerkezetet rideggé, törékennyé teszi. Ráadásul a környék vizeinek magas oldott kéntartalma szennyeződés formájában a hajótest anyagában maradt, amely mostanában, a levegő oxigénjének hatására kezd kénsavvá alakulni, és félő, hogy ez szétmállasztja a faanyagot.
A hajó Stockholmban a Djurgården-félszigeten, a Vasa Múzeumban látogatható, 1990 óta. A hatalmas épület magában foglalja a teljes vitorlást, és azt körbevéve, hét szinten kiállításoknak biztosít helyet. Ezek a tizenhetedik századi Svédországról, a hajóépítésről, az elsüllyedésről, a kiemelésről, továbbá a harmincéves háborúról, a hajón talált különböző tárgyakról, valamint a konzerválás nehézségeiről szólnak.

Az épület tetejét kívülről árbócok díszítik. Djürgarden-szigeten található a Vidámpark közelében. 220 sek a belépő (20 euró). A látássérült kísérőjének ingyenes. Az épületen belül a hajótest mélyebb gödörben acéltraverzen nyugszik. A kialakítás miatt itt nem érinthető, de másutt egy kis fadarabka által, igen. A komplex vitorlásra különböző szintekről lehet rálátni. A legfelső emelet a fedélzettel megegyező magasságban található. Négyszer tizenkét ágyú lőrését számoltuk össze. Az ágyúk csőátmérője 50 centiméter, hosszuk valamennyivel több mint 200 centiméter. Vitorlával nincs felszerelve, de az oldalhálók rajta vannak: az árbóckosárba ezeken másztak fel a matrózok, amelyekből az orrvitorlán is van egy. Kiállított tárgyak: bőrcipő és –kesztyű, gyűrű, pipa, faládikó, kanál, tányér, bögre, hajólámpa. Festményen látható, hóna alatt söröshordóval, és szájában pipával a kapitány. Listából olvasható a személyzet teljes étel és italfejadagja, például sörből napi több liter. Rajzolt hajókeresztmetszetek mutatják a különböző szintek rendeltetését. A tüzértér személyes megismerésre élethűen lett kialakítva — a mennyezetbe jól bevertem a fejemet: tüzérnek csak alacsony katonát alkalmazhattak. Dokumentumfilmen láthattuk a hajó kiemelését. Egy másik monitoron, „A Kismalac kalandjai egy árbócoson” című orosz rajzfilm gyerekeknek — körmünket tövig lerágva izgultuk végig Katival.