Hét év kihagyás után felkerestem a
szemklinika járóbeteg rendelését. A kilenchónapos korom óta engem kezelő orvos
időközben elhunyt. Fiatal doktornő hívott be a vizsgálóba. A magas szemnyomás
miatt javasolta, új szemcseppre való átállítás miatt, pár napra feküdjek be a
klinikára. Az általa nagyra tartott adjunktust figyelmembe ajánlotta.
Egy hónap múlva
úgy is lett, de nem kerülhettem a javasolt orvos keze alá, mert szabadságon
volt. Teltek-múltak a napok, de a magas szemnyomást az új szemcsepp nem volt
képes kordában tartani. Szike alá kerültem. A lábadozás harmadik napjának délutánján a folyosón hármasban beszélgettünk. Olyan érzetem
támadt, mintha a bal szemem előtt elmászott volna egy pók: tizenegy óra irányából
félig lefelé jobbra megjelent egy sötét csík. Eddig nem tapasztalt, vizuálisan
érdekes jelenség volt. Megmozdítottam a fejemet, a vonal kissé szétterült.
Érkezett a kezelőorvos, jeleztem a látásromlást. Ő ahelyett, hogy réslámpával
átvilágította volna a törőközeget, ránézett a szememre, és az okot a szem erős
vérerességében, valamint az operáció utóhatásában vélte megtalálni.
Péntek estétől
vasárnap késő délutánig a folyamatosan romló látást hiába jeleztem a nővéreknek
és az ügyeletes orvosoknak, nem kerültem a réslámpához, hogy átvilágítsák a
törőközeget. Ez csak vasárnap este történt meg. A vizsgálat során felszisszent
a doktornő, ebből nagy bajra következtettem. Összefoglalva ismertette a kór
okát, és adott egy vérzéscsillapító injekciót.
Hogy a kezelőorvosom
mit kaphatott az engem operáló professzortól, nem nehéz kitalálni. Annyit
javasoltak a viziten, hogy magas párnán aludjak, így az üvegtestbe belefolyt
vér könnyebben felszívódhat: sima parasztvakítás. Mivel a jobb szememmel ekkor
már csak fényt láttam, lényegében elvesztettem a látásomat. Huszonöt voltam ekkor,
a nagybetűs élet elején. Hónapokig abban az elviselhetetlen tudati állapotban
léteztem, hogy ez a megmásíthatatlan vég. Az egyik ebéd után szerencsére
kibotorkáltam a lépcsőházba fejet szellőztetni. A női osztályról alapos
körültekintés után hangtalanul mellém osont a nekem szemcsepp átállítást
javasoló doktornő. Suttogva közölte, hogy tud a sajnálatos esetről, de van egy
betege, akivel ugyanez történt, őt Kölnben megoperálták, és azóta
lát. Figyelmeztetett, a szememet egy éven belül meg kell műttetni, mert addigra
elszervül a vér, akkor már késő. Sok szerencsét kívánt hozzá, és amilyen
rejtőzködve érkezett, ugyanúgy távozott.
Felébredt
bennünk a remény. Bár édesanyám közölte a professzorral, hogy a Német
Szövetségi Köztársaságban ezt a problémát műtéttel képesek száz százalékosan
orvosolni, de ő egyfolytában a debreceni
kolléga barátját javasolta, hogy ott már próbálkoznak ilyen műtéttel.
Ugyan tisztában volt a korrekt műtét hiányában bekövetkező végleges
látásvesztéssel, mégis inkább kísérleti nyúl szerepkörre kárhoztatott volna. El
lehet képzelni, milyen állapotba került anyukám. Végső kétségbeesésében
felkereste az Egészségügyi minisztériumot. Emberarcú
hivatalnokra talált, ugyanis a klinika igazgatójával
közölte, hogy a minisztérium teljes körű anyagi támogatásával NSZK-ban
operáltasson meg. A bevérzés után kilenc hónappal keltünk útra az édesanyámmal
Lépjünk be a
müncheni szemészeti klinika műtőjébe: a műtőasztalon elaltatva fekszem, bő két
órát fog igénybe venni a fejlett
műszerezettséget igénylő beavatkozás. A szem belseje, az üvegtest,
telefolyt vérrel, azt onnan a következőképpen távolították el: három nyílást
vágtak rajta lézerrel. Az egyiken hígítás céljából folyadékot töltöttek bele, a
középső résen át a szem belsejében lévő sűrű vérömlenyt robotszikével
felaprították, a harmadik nyíláson át kiszivattyúzták.
Ilyenképpen távolították el az önfelszívódásra képtelenné vált véres
masszát. A törőközegen újra keresztül juthatott a
pupillán át érkező fény, mely már akadálytalanul eljuthatott a látóideghez. Az
ingerület az agy látóközpontjában képpé áll össze.
Másnap
reménykedve vártam a fejleményeket: vajon fogok-e látni? Szememről levették a
kötést, a pupillán át fény ömlött a látóidegre, de bár ültem, de még így is majdnem
lefordultam a székről. Miért? Sokkhatás ért. Amit és ahogyan láttam, attól
hirtelenjében elöntött a forróság, teljesen leizzadtam és rosszullét
környékezett. Addig nem láttam olyan formán,
ahogyan ott a kezelőben. Erős ködszerű környezetben láttam a szobát. Az
előttem lévő nővér teste hullámozva mozgott előttem. Az orvosi szerek tárolására
használt szekrény egyik oldala sem volt egyenes, az is intenzíven hullámzott.
Ami a legmeglepőbb volt, ahogy megmozdítottam a fejemet, a szemem felső
részében apró hullámocskák kergették egymást. Huszonöt év stabil látás után
olyan képpel találkozott az agyam, melyet nem volt képes értelmezni, legalábbis
az első időszakban. Borzasztó érzés! Vajon miért láttam ilyen faramucin? A
műtét során a szem belsejét nem töltötték fel teljesen folyadékkal, mert ezt
rábízták a szervezetre. Ez így helyes, de talán érdemes lett volna előzetesen
szólni, mire számítsak. Három-négy nap alatt a szem belseje teljesen
feltöltődött folyadékkal, visszaállt a megszokott régi rend. A szemcsepp
átállítást javasló doktornőt a későbbiekben megkerestem, megköszöntem a további
tanácsát, emberségét.