Vidám napot /  hajcsársors...,

Külső szemlélőként.

A szóban forgó hölgy a kolléganőm lett, majd másodszorra is:

Ennek köszönhetem a személyére vonatkozó ismeretet. Kinézetre teljesen átlagosnak mondható a harmincas éveit taposó anyuka. Tette a dolgát az élelmiszer üzletben: nem vonta ki magát a munkavégzés alól. Nagy ívűnek nem nevezném őt, inkább kissé törekvőnek jellemezném. Mindenképpen szüksége volt egy olyan személyiségre, akire ilyen vagy olyan ok miatt felnézhessen, és őt példaképül tekintve, általa erősítse belső önmagát. Mivel talált egy ilyen kolléganőt magának, vele hamarosan barátságba keveredett. A fellelt kolléganő zsigereiben magában hordozta a kereskedő szakma csínját-bínját, amire felfigyelt a vállalat vezetése is. A hölgyet megtették az egyik újonnan nyíló élelmiszer-áruház vezetőjének, és első helyettesnek követhette őt a barátnő. De ekkortájt nem csak az ő sorsukba állt be jelentős változás, hanem az enyémébe is, ezért szegről-végről pár évig ismét kollégák lehettünk egymással.

Az új helyen, a megfelelés és az önmagában fellelt karrier hatására, igazi hajcsár vált belőle. Istenként nézett fel a főnökére, és katonai precizitással osztotta be és ki a dolgozókat. Nem vitás, ő is keményen megfogta a munka végét. Az ember méltósága nem, csak a munka szentsége lebegett a szeme előtt. Ránézésre leginkább egy beesett oldalú, soványka kovászos uborka jutna eszembe róla, képes illusztrációnak. Gyakran megfigyeltem őt a szemem sarkából parancsolás közben, és persze azt is hallhattam, miként vélekednek róla a bolti dolgozók. Az üzletvezetőnek ilyen módon remek munkatársává vált: ő is kemény kezű fehérnép volt, de emellett megengedhette magának az emberi vonások gyakorlását is. Annyira folyt a pedálozás, hogy a bolt közvetlen közelében lakó másodhegedűs kolléganő családjával együtt elköltözött arra a főváros közelében lévő településre, ahol a boltvezető lakott: lassan minden és mindenki az őt megillető helyre kerül — gondolhatta megittasodva.

Azonban egy váratlan fejlemény mindent kifordított a négy sarkából. Vasárnap lett. A szülők talán az iddogálós esti lazulást pihenhették ki a szokásosnál hosszasabban. A házaspárnak két gyermeke volt: a nagyobbik egy lány, a kisebbik pedig egy fiú. Az utóbbi — bár közeledett az ebéd idő — nem bújt elő az ágyából még. Kisiskolás lehetett, de idővel azért neki is muszáj lett volna felkelnie. Az emiatt ágyához érkező anyuka egy alig szuszogó gyermeket talált fekve. Hiába került gyorsan kórházba a kisfiú, az életét nem bírták megmenteni az orvosok.

Az anyuka teljesen összeomlott: néha, amikor bejött a boltba, mintha csak egy szellem érkezett volna közénk. Közel egy évig betegállományba vette a körzeti orvos.

Ezen idő alatt egy vadonatúj kolléganő érkezett, aki hamarosan első helyettessé nőtte ki magát. Tehette, mert ő is hajlamos volt a nemtelen hajcsárkodásra. Őt azonban kevésbé vették komolyan a többiek. Az egyik fiatal, vastag szemüveget hordó segédmunkás egy alkalommal keményen beszólt neki: — Még egy gyereket sem voltál képes szülni! A célzás teli találat lett, mert a nő napokig vörösre kisírt szemekkel lődörgött a boltban — mindenki úgy védi meg magát, ahogyan képességei szerint a leghatékonyabban tudja. Senkinek nem esett meg a szíve rajta! Visszakanyarodva az eredeti témához. Idővel felvette a munkát a fiát elveszítő kolléga. Új helyzettel találta szembe magát: már nem ő volt a második számú vezető. Egyszer arra figyeltem fel, hogy a régi hajcsár ott áll vigyázban az új hajcsár előtt, és megtört arccal hallgatja a napi parancsot. Arcáról könnyen leolvasható volt a megalázottság szánalmas leirata. Hamarosan sarkon fordult, és ment arra, amerre az előbb kijelölték az útját.

Ezek után gyors változáson ment át. A beosztottakat időben figyelmeztette a várható veszélyre, de ez már késő bánat volt a múlt szégyenletes tetteiért. Már ő is csak egy rabszolga volt.