Alsó tagozat, harmadik vagy negyedik
osztály. Azért tudom ezt ilyen pontosan, illetve pontatlanul, mert ezen a két
évfolyamon már a harmadik tanító néni okított minket. Ő pozitívan állt hozzánk,
feljavult az osztályátlag, megkedveltük. Legjobb tudása szerint szolgálta a
javunkat.
Azon a bizonyos
tanórán is nagy hevülettel rajzolt a táblára valamit. Csendesen figyeltünk, de
egy ellenállhatatlan varázslat elvonta a figyelmünket. Eleinte csak az ablak
mellett ülő gyerekek fordultak az utca irányába, később már az egész osztály.
Olyan csendes áhítattal bámultunk kifelé, hogy feltűnt a csupa szív
pedagógusnak. A táblától elfordulva ránk nézett, majd az ablak felé tekintett.
– Vége van az
órának, gyerekek! – mondta, bár alig a felénél tarthattunk. – Álljatok fel,
vegyétek magatokra a kabátot, nyissátok ki az ablakokat és nézzétek a hóesést!
Középiskola, harmadikosok lehettünk.
Vége lett az órának, amikor váratlanul elkezdődött az ipari méretű havazás.
Negyed óra alatt tíz centi hó hullott, fehérbe öltözött az utca. Becsöngettek.
Az osztályterembe belépett a matektanárt fél éven át helyettesítő, a Dolgozók
Esti Szakiskolájának igazgatója, Zoli bácsi. Már az első percben felhívtuk az
emberarcú pedagógus figyelmét a bekövetkezett időjárási változásra. Precíz,
megtámadhatatlan logikával alátámasztottuk, hogy ilyen körülmények között nem
lehet a számok bonyolult világára összpontosítani. Érvünk hatott.
– Amennyiben
megígéritek, hogy a következő órán képesek lesztek kétórai tananyag figyelmes
elsajátítására, akkor máris indulhatunk az utcára!
Heves hócsata
vette kezdetét matek óra címszó alatt. Mi, fiúk elsősorban a lányokat
tiszteltük meg a repülő hólabdákkal, de hamarosan a lányok között vigyorgó Zoli
bácsi került célkeresztbe. A pedagógus vette a lapot és már indult is fel a jól
fűtött tanáriba. Néhány osztályterem ablaka mögül felsejlett egy-két diák
csodálkozó arca, de nekik be kellett érniük az órarendben foglaltakkal.
Elérkezett a
következő matek óra ideje. Zoli bácsi előre figyelmeztetett minket ígéretünkre.
Mi rábólintottunk. Óra közben egy-két diáktárs megfeledkezett a
jólneveltségről. Ilyenkor olyan keményen lépett fel velük szemben az osztály
többi tagja, hogy utána már mukkanni sem mertek. Mint a kisangyalok, úgy ittuk
a pedagógus szavát. Még nem csengettek ki, mikorra a két órára való tananyagot
leadta Zoli bácsi. Arcáról némi megilletődöttség volt leolvasható.
– Nem gondoltam
volna rólatok, hogy ilyen fegyelmezettek lesztek!
A harsány
válasz ekként hangzott kórusban:
– A becsületszó,
az becsületszó!
Életem egyik legnagyobb tettének
tartom, hogy nem látva kitaláltam és megvalósítottam a teljesen önálló futást.
Igaz, ehhez a nappali menetrend szerint elsőnek induló buszra kellett
felszállni, a későbbiekben a fél négyes éjszakai járatra. Oka rém egyszerű.
Nekem olyan korán kellett a Margitszigetre kiérni, hogy a futás befejezéséig
alig legyen kint valaki. A Nagyréten róttam a száztíz méteres köröket. Egy
kihegyezett végű acélrudat leszúrtam a földbe, annak körbeforgó tetejébe
zsinórt fűztem, a kifeszített madzag végét fogva, köröket futottam. Egyik
alkalommal, röviddel az edzés megkezdése után, szakadni kezdett a hó. Mivel akkoriban
tizenegy vagy tizenhét kilométer volt a jellemzően bevállalt táv, ezért száz
vagy százötvenöt kört kellett teljesíteni. A hó egyre vastagabban takarta a
füvet. Én ekkor olyan boldog voltam, hogy azt nem lehet elmondani. Az járt a
fejemben, hogy nem látva, a saját bátorságomnak és kitartásomnak köszönhetően
olyan élményben részesülhettem, amelyet a hozzám hasonló élethelyzetben lévő
emberek egyike sem tapasztalhat meg. Mire a táv végére értem legalább húsz
centi vastag havat tapostam. Néhány kört lazítás céljából sétáltam, utána
odamentem a földön heverő dzsekihez – a pontos helyet a bekapcsolt helyzetjelző
jelezte –, és a ruhát takaró nejlonzsákról lesöpörtem a havat.
Témazárásnak, életem végéig
elgondolkodtató tanulsággal szolgáló esetről emlékezem meg. A „Téli só út”
teljesítménytúrára a látássérültek sportját összefogó LÁSS egyesület másodlagos
szervezésében közel tucatnyi látássérült is érkezett. A kísérőket előzetesen
összeszervezték. A Keleti pályaudvaron volt a találkozó. A szépséghiba
mindössze annyi volt, hogy a jelzett napra az
Országos Katasztrófa Védelmi Hatóság az ország egész területére
narancsszínű riasztást adott ki. Hatalmas méretű országos havazás, napközben
mínusz tíz Celsius fok alatti hőmérséklet és viharos erejű északnyugati szél. A
betemetett közutak, a hófúvások és a kiszámíthatatlan viszonyok miatt minden
honpolgárt arra kértek, hogy lehetőség szerint ne menjenek ki az utcára. A
vonat pedig elindult, többek között velünk, a látó és nem látó turistákkal.
A résztvevők
húsz- és harminc kilométeres távok között választhattak. A nem látó indulók
felemásképet mutattak. Akadtak közöttünk futók és túrázók, de olyanok is, akik
csak elvétve vettek részt sporttevékenységen. A ruházatunk is vegyes képet
mutatott. Volt közöttünk olyan, aki alacsony sarkú mokaszinben érkezett, másvalaki
félcipőbe bújtatta a lábát, egy-két esetben alulöltözöttség is megfigyelhető
volt. Akadt vakvezetővel érkező is. Mindezen elgondolkodva, én nem ajánlottam
volna számukra a teljesítménytúrán való részvételt, ha mégis, csak a rövidebb
távon. Ezzel szemben – mint utólag kiderült – mindegyikük a hosszabb távot
választotta. Ezzel nagy kockázatot vállalt fel a főszervező, de a másodlagos
is.
Ekkorra már
tizennégy éve túráztam, mégis ez a teljesítménytúra jelentette a legnagyobb
kihívást. A megállás nélkül szakadó hó, az út során folyamatosan süvítő hatvanas
szél, és a határban legalább mínusz tizenöt Celsius fok, több mint kegyetlen
volt. A fejemet két vastag kötött sapka és egy kapucni védte az elemektől.
Idővel a bal oldali ruhatakarót vastag jégpáncél fedte, amelynek jótékony hatására
arcomat nem érhette a metsző északi szél. Lábamon téli túrabakancs, testemet is
megfelelő rétegű és meleg holmi fedte, de egy-két
percnél tovább még így sem volt ajánlatos megállni. Szaporán szedtük a
lábunkat, mert a testnek szüksége volt a folyamatos hő utánpótlásra. Én a
párommal tartottam, a szemüveges barátom egy fiatalembert kapott társnak. Nem
is volt baj mindaddig, amíg a kissé mögöttünk haladó páros meg nem állt a
beláthatatlan határ közepén. Ezt ugyan észleltük, de egyéb módon nem tudtunk
kapcsolatba kerülni velük. Ötven méter lehetett a távolság közöttünk. Vártunk
öt percet, de mivel nem mozdultak, kénytelenek voltunk továbbindulni. Előttünk,
alig észrevehető méretben, valaki szaporázott,
őt próbáltuk követni. Mint később a célban kiderült, a szemüveges barátom
társa cukorbeteg volt – amiről persze mit sem szólt a nagy okos fejével –, és
menet közben leesett a vércukra. A barátomnál szerencsére volt életmentő
csokoládé. A többi látássérült mögöttünk taposta a havat, ezért róluk semmilyen
információm nem volt. Csak később tudtam meg, hogy mindegyikőjük célba ért – a
szolnoki vasútállomás mellett lévő kocsmában.
Visszatérve a
hómezőre, párommal eszeveszett tempóban haladtunk a távolban előttünk
fel-felsejlő túrázó után, mert fogalmunk nem
volt róla, merre van a cél. Szakadt rólunk a verejték, de megérte. Egyre
jobban megközelítettük. Már felsejlett a város szélén lévő ipartelepek sora,
amikor futásra kényszerültünk. Az utcák labirintusában könnyen szem elől
téveszthettük volna, és a teljesen kihalt városban nem lett volna kitől
megkérdezni a vasútállomás irányát. Az utolsó pillanatban értük utol a férfit.
Onnantól kezdve már hármasban folytattuk az utat. Célba érkezéskor mínusz
tizenkét Celsius fokot mutatott a hőmérő. A pályaudvar teljesen kihalt,
Szolnokról Budapestre óránként csak egy szerelvény közlekedett. Rajtunk,
túrázókon kívül, más nem volt rajta.