53. HA HÓ – hahó (1967)

Alsó tagozat, harmadik vagy negyedik osztály. Azért tudom ezt ilyen pontosan, illetve pontatlanul, mert ezen a két évfolyamon már a harmadik tanító néni okított minket. Ő pozitívan állt hozzánk, feljavult az osztályátlag, megkedveltük. Legjobb tudása szerint szolgálta a javunkat.

Azon a bizonyos tanórán is nagy hevülettel rajzolt a táblára valamit. Csendesen figyeltünk, de egy ellenállhatatlan varázslat elvonta a figyelmünket. Eleinte csak az ablak mellett ülő gyerekek fordultak az utca irányába, később már az egész osztály. Olyan csendes áhítattal bámultunk kifelé, hogy feltűnt a csupa szív pedagógusnak. A táblától elfordulva ránk nézett, majd az ablak felé tekintett.

– Vége van az órának, gyerekek! – mondta, bár alig a felénél tarthattunk. – Álljatok fel, vegyétek magatokra a kabátot, nyissátok ki az ablakokat és nézzétek a hóesést!

Középiskola, harmadikosok lehettünk. Vége lett az órának, amikor váratlanul elkezdődött az ipari méretű havazás. Negyed óra alatt tíz centi hó hullott, fehérbe öltözött az utca. Becsöngettek. Az osztályterembe belépett a matektanárt fél éven át helyettesítő, a Dolgozók Esti Szakiskolájának igazgatója, Zoli bácsi. Már az első percben felhívtuk az emberarcú pedagógus figyelmét a bekövetkezett időjárási változásra. Precíz, megtámadhatatlan logikával alátámasztottuk, hogy ilyen körülmények között nem lehet a számok bonyolult világára összpontosítani. Érvünk hatott.

– Amennyiben megígéritek, hogy a következő órán képesek lesztek kétórai tananyag figyelmes elsajátítására, akkor máris indulhatunk az utcára!

Heves hócsata vette kezdetét matek óra címszó alatt. Mi, fiúk elsősorban a lányokat tiszteltük meg a repülő hólabdákkal, de hamarosan a lányok között vigyorgó Zoli bácsi került célkeresztbe. A pedagógus vette a lapot és már indult is fel a jól fűtött tanáriba. Néhány osztályterem ablaka mögül felsejlett egy-két diák csodálkozó arca, de nekik be kellett érniük az órarendben foglaltakkal.

Elérkezett a következő matek óra ideje. Zoli bácsi előre figyelmeztetett minket ígéretünkre. Mi rábólintottunk. Óra közben egy-két diáktárs megfeledkezett a jólneveltségről. Ilyenkor olyan keményen lépett fel velük szemben az osztály többi tagja, hogy utána már mukkanni sem mertek. Mint a kisangyalok, úgy ittuk a pedagógus szavát. Még nem csengettek ki, mikorra a két órára való tananyagot leadta Zoli bácsi. Arcáról némi megilletődöttség volt leolvasható.

– Nem gondoltam volna rólatok, hogy ilyen fegyelmezettek lesztek!

A harsány válasz ekként hangzott kórusban:

– A becsületszó, az becsületszó!

Életem egyik legnagyobb tettének tartom, hogy nem látva kitaláltam és megvalósítottam a teljesen önálló futást. Igaz, ehhez a nappali menetrend szerint elsőnek induló buszra kellett felszállni, a későbbiekben a fél négyes éjszakai járatra. Oka rém egyszerű. Nekem olyan korán kellett a Margitszigetre kiérni, hogy a futás befejezéséig alig legyen kint valaki. A Nagyréten róttam a száztíz méteres köröket. Egy kihegyezett végű acélrudat leszúrtam a földbe, annak körbeforgó tetejébe zsinórt fűztem, a kifeszített madzag végét fogva, köröket futottam. Egyik alkalommal, röviddel az edzés megkezdése után, szakadni kezdett a hó. Mivel akkoriban tizenegy vagy tizenhét kilométer volt a jellemzően bevállalt táv, ezért száz vagy százötvenöt kört kellett teljesíteni. A hó egyre vastagabban takarta a füvet. Én ekkor olyan boldog voltam, hogy azt nem lehet elmondani. Az járt a fejemben, hogy nem látva, a saját bátorságomnak és kitartásomnak köszönhetően olyan élményben részesülhettem, amelyet a hozzám hasonló élethelyzetben lévő emberek egyike sem tapasztalhat meg. Mire a táv végére értem legalább húsz centi vastag havat tapostam. Néhány kört lazítás céljából sétáltam, utána odamentem a földön heverő dzsekihez – a pontos helyet a bekapcsolt helyzetjelző jelezte –, és a ruhát takaró nejlonzsákról lesöpörtem a havat.

Témazárásnak, életem végéig elgondolkodtató tanulsággal szolgáló esetről emlékezem meg. A „Téli só út” teljesítménytúrára a látássérültek sportját összefogó LÁSS egyesület másodlagos szervezésében közel tucatnyi látássérült is érkezett. A kísérőket előzetesen összeszervezték. A Keleti pályaudvaron volt a találkozó. A szépséghiba mindössze annyi volt, hogy a jelzett napra az Országos Katasztrófa Védelmi Hatóság az ország egész területére narancsszínű riasztást adott ki. Hatalmas méretű országos havazás, napközben mínusz tíz Celsius fok alatti hőmérséklet és viharos erejű északnyugati szél. A betemetett közutak, a hófúvások és a kiszámíthatatlan viszonyok miatt minden honpolgárt arra kértek, hogy lehetőség szerint ne menjenek ki az utcára. A vonat pedig elindult, többek között velünk, a látó és nem látó turistákkal.

A résztvevők húsz- és harminc kilométeres távok között választhattak. A nem látó indulók felemásképet mutattak. Akadtak közöttünk futók és túrázók, de olyanok is, akik csak elvétve vettek részt sporttevékenységen. A ruházatunk is vegyes képet mutatott. Volt közöttünk olyan, aki alacsony sarkú mokaszinben érkezett, másvalaki félcipőbe bújtatta a lábát, egy-két esetben alulöltözöttség is megfigyelhető volt. Akadt vakvezetővel érkező is. Mindezen elgondolkodva, én nem ajánlottam volna számukra a teljesítménytúrán való részvételt, ha mégis, csak a rövidebb távon. Ezzel szemben – mint utólag kiderült – mindegyikük a hosszabb távot választotta. Ezzel nagy kockázatot vállalt fel a főszervező, de a másodlagos is.

Ekkorra már tizennégy éve túráztam, mégis ez a teljesítménytúra jelentette a legnagyobb kihívást. A megállás nélkül szakadó hó, az út során folyamatosan süvítő hatvanas szél, és a határban legalább mínusz tizenöt Celsius fok, több mint kegyetlen volt. A fejemet két vastag kötött sapka és egy kapucni védte az elemektől. Idővel a bal oldali ruhatakarót vastag jégpáncél fedte, amelynek jótékony hatására arcomat nem érhette a metsző északi szél. Lábamon téli túrabakancs, testemet is megfelelő rétegű és meleg holmi fedte, de egy-két percnél tovább még így sem volt ajánlatos megállni. Szaporán szedtük a lábunkat, mert a testnek szüksége volt a folyamatos hő utánpótlásra. Én a párommal tartottam, a szemüveges barátom egy fiatalembert kapott társnak. Nem is volt baj mindaddig, amíg a kissé mögöttünk haladó páros meg nem állt a beláthatatlan határ közepén. Ezt ugyan észleltük, de egyéb módon nem tudtunk kapcsolatba kerülni velük. Ötven méter lehetett a távolság közöttünk. Vártunk öt percet, de mivel nem mozdultak, kénytelenek voltunk továbbindulni. Előttünk, alig észrevehető méretben, valaki szaporázott, őt próbáltuk követni. Mint később a célban kiderült, a szemüveges barátom társa cukorbeteg volt – amiről persze mit sem szólt a nagy okos fejével –, és menet közben leesett a vércukra. A barátomnál szerencsére volt életmentő csokoládé. A többi látássérült mögöttünk taposta a havat, ezért róluk semmilyen információm nem volt. Csak később tudtam meg, hogy mindegyikőjük célba ért – a szolnoki vasútállomás mellett lévő kocsmában.

Visszatérve a hómezőre, párommal eszeveszett tempóban haladtunk a távolban előttünk fel-felsejlő túrázó után, mert fogalmunk nem volt róla, merre van a cél. Szakadt rólunk a verejték, de megérte. Egyre jobban megközelítettük. Már felsejlett a város szélén lévő ipartelepek sora, amikor futásra kényszerültünk. Az utcák labirintusában könnyen szem elől téveszthettük volna, és a teljesen kihalt városban nem lett volna kitől megkérdezni a vasútállomás irányát. Az utolsó pillanatban értük utol a férfit. Onnantól kezdve már hármasban folytattuk az utat. Célba érkezéskor mínusz tizenkét Celsius fokot mutatott a hőmérő. A pályaudvar teljesen kihalt, Szolnokról Budapestre óránként csak egy szerelvény közlekedett. Rajtunk, túrázókon kívül, más nem volt rajta.