Vidám napot / ha hó...,

Csillámló gyönyörű emlékek.

Alsó tagozat harmadik vagy negyedik osztály. Mindezt azért tudom ilyen pontosan ill. pontatlanul, mert ezen a két évfolyamon már a harmadik tanító néni okított bennünket. A még konkrétabb időpont viszont már az emlékeim legmélyére süllyedt azóta. Tény, Thurzay Lívia neve ellenére, némi fiús vonásokkal is megáldott pedagógus volt. Mivel mindig szoknyában jelent meg közöttünk, és pozitívan állt hozzánk, ezért semmilyen komolyabb bajunk nem akadt vele. Legjobb tudása szerint adta át vagy osztotta az észt nekünk. Azon a bizonyos órán is nagy hevülettel rajzolhatott fel valamit a táblára. Csendesen figyeltünk rá mindaddig, amíg annál kedvünkre valóbb esemény nem csigázta fel az érdeklődésünket. Eleinte csak az ablak mellett ülő gyerekek fordultak az üvegtábla irányába, de szép lassan az ő példájukat követte az apró nép lemaradt része is. Olyan csendes áhítattal bámultunk ki az osztályból, hogy ez feltűnhetett a csupa szív pedagógusnak. A táblától elfordulva ránk nézett, majd ő is az ablak irányába pillantott. — Vége van az órának! — mondta, bár alig a felénél tarthattunk. — Most álljatok fel gyerekek, vegyétek magatokra a kabátot, nyissátok ki az ablakokat és csodáljátok a sűrű havazást!

 Középiskola. Szintén harmadikosok vagy negyedikesek lehettünk. Vége lett az előző órának, amikor váratlanul elkezdődött az ipari méretű havazás. Negyed óra alatt öt-tíz centiméter vastagságú hó hullott, amely fehérbe öltöztette az utcát. Becsöngettek. Az osztályterembe belépett a matek tanárt fél éven át helyettesítő esti szakiskola igazgatója, Zoli bácsi. Már az első pillanatban felhívtuk az emberarcú pedagógus figyelmét a bekövetkezett időjárási változásra. Precíz, megtámadhatatlan logikával alátámasztottuk, hogy ilyen körülmények között nem lehet a számok bonyolult világára összpontosítani. Érvünk hatott. — Amennyiben megígéritek, hogy a következő órán képesek lesztek két órai tananyag figyelmes elsajátítására, akkor máris indulhatunk az utcára! — persze, hogy bevállaltuk. Heves hó csata vette kezdetét matek óra címszó alatt. Mi fiúk elsősorban a lányokat tiszteltük meg a repülő hólabdákkal, de hamarosan a lányok között vigyorgó Zoli bácsi vált a célkeresztté előttünk. A pedagógus vette a lapot, és már indult is fel a jól fűtött tanáriba. Néhány osztályterem ablaka mögül felsejlett egy-két diák csodálkozó arca, de nekik be kellett érniük az órarendben foglaltakkal. Elérkezett a következő matek óra ideje. Zoli bácsi előre figyelmeztetett bennünket az ígéretünkre — nagy általánosságban, a minket tanító pedagógusok kevésbé kedveltek bennünket. Mi rábólintottunk. Óra közben egy-két diáktárs megfeledkezett a jól neveltségről. Ilyenkor olyan keményen lépett fel velük szemben az osztály többi tagja, hogy utána már mukkanni sem mertek. Mint a kis angyalok, úgy ittuk a matek tanár szavait. Még nem csengettek ki az óráról, mire a két órára való tananyagot leadta Zoli bácsi. Arcáról némi megilletődöttség volt leolvasható ekkor. — Nem gondoltam volna rólatok — kezdett bele mondókájába — hogy ilyen fegyelmezettek lesztek! Mire a válaszunk ekként harsant fel kórusban: — A becsület szó, az becsület szó!

Életem egyik legnagyobb dobásának tartom, hogy nem látva megvalósítottam a teljesen önálló futást. Igaz, ehhez az első hajnali buszra kellett felszállni, a későbbiekben pedig már az éjszakai járatra. Oka rém egyszerű: olyankor kellett kint lennem a Margitszigeten, amikor mások még nem érkeznek meg oda. A nagyréten futottam a száztíz méteres köröket. Egyik alkalommal röviddel a futás megkezdése után ömleni kezdett a hó. Mivel akkoriban tizenegy vagy tizenhét km volt a rendszeresen bevállalt táv, ezért száz vagy százötvenöt kört kellett teljesíteni hozzá. A hó pedig egyre vastagabban fedte a füvet. Én ekkor olyan boldog voltam, hogy azt nem lehet elmondani. Az járt a fejemben, hogy nem látva, a saját bátorságomnak és kitartásomnak köszönhetően, egy olyan élményt köszönhetek magamnak, amelyet a hozzám hasonló élethelyzetben lévő emberek egyike sem tapasztalhat meg. Mire a táv végére értem, legalább húsz centi vastagságú havat tapostam. Néhány kört sétáltam még lazítás céljából, utána odamentem a földön heverő téli dzsekihez — egy bekapcsolt hangjelző készülék mutatta meg a pontos helyet — és az azt takaró nejlonzsákról vastag havat söpörhettem le kéjesen.

Lezárásul pedig, egy az életem végéig is elgondolkodtató tanulsággal szolgáló esetről emlékezem meg. A Téli só út teljesítmény túrára a látássérültek sportját összefogó LÁSS egyesület szervezésében közel tucatnyi látássérült is érkezett: a kísérőket előzetesen összeszervezték. A Keleti pályaudvaron volt a találkozó. A szépséghiba mindössze annyi volt benne, hogy a jelzett napra a Katasztrófa Védelem narancsszínű jelzést adott ki: hatalmas méretű havazás, napközben mínusz tíz fok alatti hőmérséklet és viharos erejű szél. A betemetett közutak, a hófúvások és a kiszámíthatatlan viszonyok miatt minden honpolgárt arra kértek meg, hogy lehetőség szerint ne menjenek ki az utcára. A vonat pedig elindult a cirka száz látó és nem látó turistával. Az indulók egy közel húsz km-s és egy harminc km-s táv között választhattak. A nem látó indulók felemás képet mutattak. Akadtak közöttük alkalmi futók és túrázók, de olyanok is, akik csak elvétve adták fejüket ilyen hóbortra. A ruházatuk is vegyes képet mutatott. Volt közöttük olyan, aki alacsony sarkú mokaszinban érkezett, más valaki félcipőbe bújtatta a lábát, egy-két esetben alulöltözöttség is megfigyelhető volt. Akadt vakvezetővel érkező is közöttük. Mindezen elgondolkodva, én nem ajánlottam volna számukra a teljesítménytúrán történő indulást, ha mégis, csak a rövidebb távon. Ezzel szemben — mint utólag megtudtam —mindegyikük a hosszabb távot választotta: vele nagy merészséget vállalt fel a fő szervező — amivel talán nem is volt teljesen tisztában. Tizennégy éve túrázom rendszerességgel. Számomra ez a teljesítménytúra jelentette a legnagyobb kihívást ez idáig. A megállás nélkül szakadó hó, az út során folyamatosan balról — északi irányból — süvítő, minimum ötven km sebességű szélvihar, és a határban legalább mínusz tizenöt fok, több mint kegyetlen volt. A fejemet két vastag kötött sapka és egy kapucni védte az elemektől. Idővel a bal oldali takaró részt vastag jégpáncél fedte, amelynek jótékony hatására a szél nem érhette el az arcbőrömet. Lábamon téli túrabakancs, testemet is megfelelő rétegű és meleg holmi fedte, de egy percnél tovább még így sem volt ajánlatos megállni. Menet közben pedig tempósan szedtük a lábunkat, mert a testnek szüksége volt a folyamatos hő utánpótlásra. Én a párommal tartottam, a haver pedig egy fiatalembert kapott maga mellé. Nem is volt baj mindaddig, amíg a kissé mögöttünk haladó páros meg nem állt a beláthatatlan határ közepén. Ezt ugyan észleltük, de egyéb módon nem tudtunk kapcsolatba kerülni velük: száz méter lehetett a távolság közöttünk. Vártunk öt percet, de mivel nem mozdultak, kénytelenek voltunk tovább indulni: előttünk alig észrevehető méretben valaki haladt, és őt próbáltuk meg nyomon követni a teljesen jeltelen mezőn. Mint később a célban kiderült, a barátom társa cukorbeteg volt — amiről persze mit sem szólt a nagy okos fejével — és menet közben leesett a cukra: a barátomnál szerencsére volt életmentő csokoládé. A többi látás sérült mögöttünk haladt, ezért róluk semmilyen információm nem volt: csak később tudhattam meg, hogy mindegyikőjük eljutott a szolnoki vasútállomás közelében lévő célba. Visszatérve a hómezőre a párommal eszeveszett tempóban indultunk el a távolban előttünk fel-felsejlő ismeretlen túrázó után, mert fogalmunk nem volt róla, merre van a cél. Szakadt rólunk a verejték, de megérte. Egyre jobban megközelítettük az illetőt. Már közeledett a város szélén lévő ipartelepek sora, amikor futásra kényszerültünk: az utcák labirintusában könnyen szem elöl téveszthettük volna, és a teljesen kihalt városban nem lett volna kitől megkérdezni a vasútállomás irányát. Az utolsó pillanatban értük utól a férfit. Onnantól kezdve már hármasban folytattuk az utat. Amikor megérkeztünk a célba, a hőmérő mínusz tizenkét fokot mutatott. A pályaudvar teljesen néptelen volt, óránként csak egy vonat indult a főváros irányába. Rajtunk kívül szinte üresen.