156. GYOMROS — üvegfal mögött (1976.)

A következő tanóra előtt éppen azzal dicsekedtem középiskolai osztálytársaim előtt, hogy a tavasz ellenére még szűz az ellenőrzőm. Ritkán szoktam órán irodalmat olvasni, ezúttal Robert Merle Üvegfal mögött című kötetét vettem elő. Az egyetemista kémiaszakos tanárjelölt észrevette az irodalomhoz való vonzódásomat, és elkérte az olvasmányt. Kissé mérgesen, de odaadtam a kölcsönbe kapott kötetet. Az óra alatt felbíztattam egy másik fiút,, hogy ő is olvasson. Hamarosan ő is lebukott, az ő regénye is a tanári asztalra került. Közben megfeledkeztem az egészről. Kicsengettek az óráról. Tettem-vettem magam körül, amikor véletlenszerűen a tanári asztal felé néztem, ahol a fiú éppen visszakérte és kapta a könyvet. A helyettesítő tanárjelölt hóna alatt a tőlem elvett kötettel ment volna ki az osztályból, gyorsan utána léptem, és hóna alól kihúztam a szépirodalmat — mire elvörösödött az arca.

— Azonnal add vissza! – mondta.

Kezébe kényszeredetten belenyomtam, és miközben csukódott volna az ajtó, félhangosan füstölögtem — a felhangzó káromkodás nem a pedagógusnak lett címezve, hanem nagy általánosságban hangzott el. A félig záródó ajtó újra feltárult és a pedagógus jelölt kijelentette, hogy: nem sokára az igazgatói irodában fogunk találkozni — úgy is lett.

A diri nem tanított minket, vele nem volt kapcsolatom addig.

— Milyen beírásod van az ellenőrzőben?

— Semmilyen — feleltem fölényesen.

— Meséld csak el, mi történt az óra után?

Elmondtam úgy, ahogy volt. Hozzátettem, hogy amit mondtam, azt nem a pedagógusjelöltnek címeztem, hanem csak úgy általánosságban mondtam — a tanáriban két igazgató-helyettes is jelen volt.

— Nem muszáj neked ebben az iskolában tanulni — bökte ki a diri és visszaküldött az osztályba.

Különösebben nem kell ecsetelni, mi mindenen mentem keresztül az elkövetkező időszakban. A történtek alaposan megviseltek.

Később — talán a diri vagy az egész éven át helyettesítő ideiglenes osztályfőnök — megkérdezte az osztálytól, hogy az év végéig ki vállal értem felelősséget — számomra ez nem volt értelmezhető. Legnagyobb meglepetésemre, hosszú ideig nem jelentkezett senki sem — ekkor az egész osztály kiürült belőlem. Nagy sokára két fiú mégis csak vette a fáradtságot — részemről késő bánat.

Egyik diáktársammal sem voltam haragban, és én úgy voltam vele, ha valamelyik nem létező haragosommal kapcsolatban merült volna fel ugyanez a kérdésfelvetés, én egy másodperc alatt jelentkeztem volna — ugyan mibe került volna? Talán ez volt az első alkalom, amikor óriásit csalódtam az emberekben.

A másik fiúval egy időben, de nem egyszerre kerültünk a tantestület elé. Én pattanásig feszült voltam, ő teljesen laza — ebből a szempontból az ő hozzáállása volt az előnyösebb. Jött az ilyenkor kötelező fejmosás — nem sok jóra számítottam. Legvégül a minket tanító igazgatóhelyettes kért szót — suliba menet a nyolcvannégyes buszon az ülőhelyet egyszer átadtam neki. Azt javasolta — gondolom, előre egyeztetett határozat alapján — hogy az utolsó tantestületi megrovásban részesüljek.