GYERMEKKOROM

Nagy Tibor (17 éves)

– Még a régi Leninvárosban születtem, ma már Tiszaújváros. Mivel inkubátoros gyerek voltam, sajnos oxigéntúladagolás miatt csak négy és fél hónapos koromig láthattam. Látó emlékem természetesen nincs, fényt és árnyékot látok mindössze.

Szüleim arra figyeltek fel, hogy a csörgő mozgását nem követem a szememmel. Ekkor vittek orvoshoz, és innen tudták meg, hogy a látásommal baj van. Nem akartak beletörődni az állapotomba, ezért a fél országot bejárták velem, sajnos minden eredmény nélkül. Otthon mindenki elfogadta a nemlátásomat, nem szégyelltek, és nem különböztettek meg. Önállóságra neveltek, ami jó és szükséges. Idővel visszaköltöztek a szüleim az ország keleti részébe. Két évig a nagyiéknál laktunk, amíg fel nem épült a házunk. Rövid ideig jártam a budapesti iskolába, mert a nagy távolság miatt úgy döntöttek a szüleim, hogy az integráció elve szerint, helyben, látóiskolában folytassam tovább a tanulmányaimat.

Nyírbogdányban jártam suliba, ott, ahol felépült a házunk. Elsősként kezdtem, bár Pesten egyszer már elvégeztem, de talán így volt természetes. Szerettem odajárni, és a gyerekek is teljes mértékben elfogadtak. Anyukám és apukám kísért a suliig, illetve onnan haza. Az épületen belüli közlekedés, miután megismertem az épületet, és a gyerekek segítségével, nem volt nehéz feladat. Az osztály jelentős része kisebbségi volt, olykor egy “vakcsiszár” elröppent, és néha megtaposták az írógépemet a tokjában.

A tanulmányaimat 1990-ben kezdtem el, és három évig minden felhőtlen volt. A tanáraim mindent megtettek, hogy kiküszöböljék a nemlátásom miatti hátrányomat. Anyukám az első három évben rendszeresen foglalkozott velem, és ötösökkel tudtam meghálálni a segítségét. Sohasem bántott meg, azon volt, hogy felnőttként minél jobban meg tudjam állni a helyemet az életben. Volt Braille- és síkírásos tankönyvem is, amit lehetett, a pontírásos anyagból tanultam, amit nem, azt anyukám felolvasta, én meg lejegyzeteltem. Ez az idilli állapot 1993. november 27-ig tartott…

Akkor azonban megbetegedett az anyukám, rákos lett. Rendszeresen kellett Debrecenbe vinni, és ezért hol jártam iskolába, hol nem. Ekkor már az egész nagy család összefogására volt szükség. Ezután apuval maradtunk hármasban, a testvéremmel, aki teljesen jól lát. Apukámra érthető módon nagy teher súlyosodott. Két év telt el viszonylag kiegyensúlyozott életmóddal. Az anyai nagyszülők maximálisan segítettek, ám a tanulmányi eredményem szép lassan romlott. Anyukám hiányát nem lehetett pótolni, de el kellett fogadni ezt az új helyzetet. Az élet ment tovább.

Azután jött a derült égből a villámcsapás, mert 1995-ben apukám is megbetegedett rákban. Most már ő volt hol Nyíregyházán a kórházban, hol otthon. Ekkor lettem magántanuló, a kialakult helyzet miatt. Amit megtanultam, azt tudtam, amit nem, azt meg nem. Igazi segítséget nem kaptam senkitől. Nagymamámékhoz kerültem, akikhez olyannyira kötődöm mind a mai napig. Apukám két évig szenvedett, addig bírta a harcot a szervezete… 1997. szeptember 3. …

Szavakkal nem lehet elmondani, amit akkor éreztem. El kell menekülnöm ebből az életből, ez volt bennem. Akiket annyira szerettem, itt hagytak. De azért rájöttem, hogy vannak még körülöttem olyan emberek, akik szeretnek. Nem szabad fájdalmat okoznom nekik azzal, hogy én is elmenjek. Tizenöt éves voltam. Elméletileg hatodikos voltam ekkor. Csak vizsgákra jártam be a suliba. Apukám halála után szükség lett egy gondviselőre. Anyukám ikertestvére lett az, máskülönben ő a keresztmamám. Közös megegyezés eredménye alapján született meg az a döntés, hogy újból felkerüljek Budapestre, a Vakok Általános Iskolájába. Ekkorra bántam meg azt, hogy valaha is eljöttem innen, de csak a múltam ismeretében.

Szívesen jöttem. A kimaradt éveket szeretném behozni, ami bizony rendkívül nehéz feladat. Nem kerültem alacsonyabb osztályba, ezért lehetek most nyolcadikos. Annak idején anyukám tanította meg nekem a pontírást, a neki leírt táblázatból. Szegénynek sok gondja volt velem, mert nehezen tanultam meg, örökké összekevertem a pontokat. Amikor végül mégis sikerült, közösen örültünk. Ezért az írással és az olvasással az idekerülésemkor nem volt problémám. A matek kivételével a többi tárggyal kezdek helyrerázódni. Egyedül a számítástechnikát szeretem, mert fejlett, és minden benne van.

Az otthonlétnek az volt az előnye, hogy szabadabb voltam, és családi környezetben lehettem. A hátránya meg az volt, hogy nem tudtam úgy tanulni, ahogyan kellett volna. Itt a közlekedést is úgy tanítják meg, ahogy arra szükségem lesz. Nagyon jó volt az itteni közösségbe bekerülnöm. Jó hangulat uralkodik az osztályunkban, megértjük egymást. Néha vannak kisebb-nagyobb nézeteltérések, de könnyen elrendezzük. Vannak olyanok, akiket szinte a testvéremnek tekintek.

Otthon, a falunkban volt egy lány, aki nagyon tetszett. Az a legfontosabb a számomra, hogy valakinek milyen a lelke. A kedvesség és a jószívűség elengedhetetlen a szimpátiámhoz. Aztán szeretem megfogni a lány haját és az arcát, majd az egészet összekombinálom. Ebből jön ki az, hogy tetszik vagy nem. Ha nem lóg le a háj az arcáról, akkor szép, csinos a pofija, és ez már tetszeni szokott. Annak a lánynak nem mondtam meg azt, hogy tetszik, sajnos haraggal váltunk el. Itt a suliban is van egy kedves, jólelkű, aranyos lány. Szeretem benne azt, hogy megértő, hiszen kevesen vannak, akiknek elmondok mindent, és neki lehet. Azt hiszem, mindent megtenne értem, ha lenne rá lehetősége. Első nap, amikor idekerültem, ő volt az, aki kihívott az udvarra. Együtt sétáltunk, és ekkor indultak el bennem bizonyos folyamatok. Meg mertem mondani később, hogy szeretem, de ő, mint mondotta, nem akar többet barátságnál. Ennyiben maradtunk, elfogadom. Ha erőltetném, még a barátságát is elveszíteném, és ezt nem tudnám elviselni. Ennek a lánynak van egy fiú barátja, akit nem ismerek. Ha megismerném, akkor sem lenne csihi-puhi Erzsike miatt.

Szerintem nincs különbség látó és nemlátó tanár között, már ami a hozzánk való viszonyukat illeti. Bár csak közepes tanuló vagyok, nem szoktam puskázni. Ha nagyon jó a kedvünk, akkor jó hangosra bekapcsoljuk a magnót, és elkezdünk előtte táncolni. A nevetés, legalábbis nekem, nagyon jó dolog. Az egyik barátom, Bea, néha el szokott keseredni, és olyankor azt mondom, hogy olyannak szeretnélek látni, amikor vidám vagy. Hiába, a szerelmi bánat búsít. Ha vidám, akkor mosolygós a hangja.

A diszkózene az, ami teljesen ki tud kapcsolni a mindennapok kerékvágásából. Ha mindenkiből elegem van, teljes hangerőre kapcsolom a magnómat, ez egyfajta menekülés a számomra. A Vakok Világát szoktam olvasni, néha egy-egy kutyás cikk jelenik meg benne. A tévében nálam az Esmeralda a sláger.

Különös álmaim vannak. A szüleimmel szoktam álmodni. Valahol voltam az anyukámmal, egyszer csak megjelent egy árnyék, ami ő volt. Megfogtam a göndör haját, a beesett arcát és a fülében a fülbevalóját. Az érdekes orra is megjelent, de mielőtt meg tudtam volna fogni, eltűnt előlem az árnyéka. Az érzés és a hangulata maradt meg bennem. Szintén nem olyan rég álmodtam apukámról. Délután a számítógépteremben voltam, nyílt az ajtó, és bejött az apukám. Azt mondta, hogy kapcsoljak ki mindent, és menjünk haza. A valóságos hangján szólt hozzám, de a képe nem jelent meg előttem, mármint annak az érzete. Ebből az álmomból felijedtem, nem tudhatom már azt, hogyan folytatódott volna. Rossz érzéseim nem szoktak lenni ilyenkor.

A legnagyobb boldogságot az utóbbi időben az jelentette számomra, hogy barátokra leltem. Kölcsönösen megosztjuk örömünket és bánatunkat egymással. A későbbiekben számítástechnikával szeretnék foglalkozni. Otthon nem alakult ki idilli viszony a keresztmamámékkal. Nem bírták elviselni a nagyiékhoz fűződő erős kötődésemet. Megmondtam nekik, hogy nekem mindenkire szükségem van. Tavaly, 1998-ban azután változott a helyzet, mert a testvérem lett a gyámom.

Ha három kívánságom lehetne, elsőnek azt kívánnám, hogy szeretnék látni. A második az lenne, hogy éljenek a szüleim. Harmadikként pedig azt, hogy a teljes családunkkal a nagyiéknál lakhassunk. Ott az egész falu ismer és szeret.

A látó gyerekeknek annyit szeretnék üzenni, hogy próbáljanak olyannak elfogadni minket, amilyenek vagyunk. Ugyanolyanok vagyunk, mint ti, csak mi nem látunk, ennyi a különbség közöttünk. A felnőtteknek meg annyit, hogy a nemlátó emberek is képesek sok mindenre, és nem kellene minket kiszorítani a lehetőségekből.