Vidám napot / gyermeki lélekkel megáldott műanyag repülő...,

Mi fán teremhet ez a csodamasina? Éppen az a lényeg benne, hogy: nem ott terem!

Az első barátomnak tekinthető gyereket ekként ismertem meg nyolc évesen: a lépcsőházban lakó kölykökkel játszottunk az utcán, az egymással beszélgető vagy  lábtengózó szülők körül. Észrevettem, a szomszédos lépcsőházból kilép egy magányos kisfiú, és sóvárogva néz bennünket: Gyere ide, és játsszunk együtt!

Telt, múlt az idő. Egyszer azzal lepett meg minket Imi, lakótelepi aszfaltbetyárokat, hogy egy olyan műanyagból készített repülőt tartott a kezében, aminek egyetlen, középen lévő propellerének kampójába egy gumikarikát lehetett beleakasztani — a másik végét pedig a gép hátsó részében lévő kampóba — és a propellert fel lehetett tekerni: egy magasabb helyről kézzel erős lendületet kellett vetni a repülővel, és a propeller addig pörgött, amíg a teljesen felcsavart gumi alaphelyzetbe nem állt vissza. Az első ilyen röptetésre a játszótér bogárhátú fémmászókájának alacsony magasából került sor: valami lett belőle, de nem az igazi.

Van egy ötletem, Imi! — kiáltottam fel egyszer. Miután a felvetést minden jelen lévő szurtos képű kölyök jóváhagyta, elindultunk a kilencemeletes ház felé. A kapun csak én mentem be, a lifttel hamar felértem a legfelső szint porolóerkélyére. Csodálatos panoráma tárult elém: nem túl messze a Budai-hegyek zöldje, attól előrébb a Duna kissé olajszagú vize, egészen közel a suli négyemeletes épülete, körülötte a lakótelepi házak dzsungele, és az iskolaudvart körbeölelő sudár nyárfák vigyázban állása — mindezeket verőfényes napsütésben szemlélhettem meg. A szívem pedig egyre hevesebben kalapált.

Minden ügyességemet latba vetve engedtem útjára a kis gépet. Egyenesen az iskola irányába tartott, kissé veszítve magasságából,az épület fölé érve derékszögben balra kanyarodott, és a suli kapuja felett átszállva, elhagyta a tanintézmény légterét. A járda fölé érve ismét balra vette az irányt derékszögben, és most már egyenesen a kilencemeletes háznak tartott. Alatta a suli kerítése mellett lévő járda, amin oly sokszor gyalogoltam oda-vissza. A repülőtől balra karcsú nyárfák jelölték ki  a haladási irányt a számára. Miután a járda végében keresztben elhaladó keskeny utcácska fölé ért — fokozatosan egyre lejjebb ereszkedve — harmadszor is balívű kanyart vett a csoda, és a ház mellett lévő egy méternél keskenyebb járdára úgy szállt le a kerekére, hogy nem borult fel: a kaputól balra öt méterre állt meg. A ház előtt várakozó gyerekek, folytonos örömujjongással és lelkes kiabálással kísérték végig a filléres szerkentyű parádéját.

Az én lelkem a játékrepülőben öltött testet ekkor: ilyen csodát, ilyen tökéletest, ilyen önfeledt boldogságot nem éreztem talán egyszer sem azóta. Vajon Imi barátom iránti elkötelezettségéből adódóan, ilyenképpen akarta gesztusomat meghálálni?