Gyerekfüles

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két vízáramlás. Csak az innenső meder lapályán ütöttek tetőt fejük fölé az emberek. A zsíros humusz bőkezűen tenyészett, a pí erdő fulladozott a vadtól. Jóformán csak ki kellett tátani a bagólesőjüket, és már dugig is volt a gömböcük. De hiába a csilivili, a habzsolás, az emberfalka többsége mégis balhéban állt sorsával.

Egy fogvacogtató pirkadat pillanatában néhány másként gondolkodó útilaput kötött saját talpára, és vásárba nem való jószágával nekiveselkedett a másik, a cseppnyi folyó felé. Ledobták magukat a kavicsos mezsgyére, ahol izzasztó és embertelen robottal alapozták meg újjászületésük fundamentumát.

A faképnél maradt falubeliek olykor táltosra kászálódtak és elviharzottak ó emlékű cimboráikhoz, hogy kevélykedve röhigcséljenek rajtuk. Ez nemhogy apasztotta volna a földbe tiportak sarjadását, hanem meghatványozódva serkentette kivirulásukban őket. Így hát a dugig tele folyó partján önfényeződő hetykék csak addig szurkapiszkálódtak, amíg fel nem homályosodtak, hogy amazok kacajra méltó pozíciójuk dacára, fejük búbjáig úsznak a boldogságban. Amikor végül leesett a tantusz, minden disznóság számba vételével megpróbálták az úttörőket mocsárba taposni.

Volt a két folyónak egy napszámos tündére, aki hol az egyik, hol a másik meder pamlagán hortyogott, és előbb-utóbb megorrolt a kivan csukva etikettjükért a lélekgyilkos fajankókra. Hajnalhasadáskor fürdőköntöst öltött magára és hátat mutatott nekik. Nyomvonala egy madárcsicsergéstől hangos, szebbnél szebb virágoktól tarkálló, illatosnál illatosabb szerelemvirágban bővelkedő erdőrészleten át vezetett. Ahogy átvándorolt rajta, apró gránitkövet vetett a tarkója mögé.

– fakadjon belőled egy hányingert gerjesztően kövér és a világ tetejéig felérő hegyóriás! –, adta ki az ukázt, majd az addig sekély folyót választotta szállásadójának, és annak kertkapcsolatában egyre kövérebben zöldellt a fű.

Az időtlenség óta mély vizű folyó lefolyódugója tova úszott, emiatt rohamosan apadni kezdett, és az ott lakóknak már nem csak a lelki vészcsengő ribilliója jutott ki, hanem a repülő sült kacsa víziója is. Végül lomhán egybeterelődött a karjukat széttáró vének nagy hurrája: mi a fenét tegyenek?

– Elvégre a vértestvéreink húzzák meg magukat a hegyóriás túloldalán! Kössünk be hetvenhét paripát a hordós homokfutók elé, azok majd rakétaként megjárják az utat oda és vissza! Kérjünk kötelezvényt is!

A lovak fénysebességgel iparkodtak, de az út rétes tészta hosszúságúnak bizonyult: nem bírták négylevelű lóherével.

– Fogjunk be hetvenhét bivalyt a hordós bricskák elé! – A bivalyok nagyon tutik voltak, de csigalassúságúak is. Sosem értek oda.

Egy tétován lépkedő hátizsákos gyermek került a szottyak elé. Izzadó tenyérrel markolászta csacsija hevederét.

– Mi vállalkoznánk a kirándulásra! – és pajkosan oldalba vágta a szamár horpaszát – Együtt levegőznénk!

A tökfejűek szókezdeményre sem méltatták, ám ők mégis térképet vettek a kezükbe.

A gránithegyen át akarták bevenni a sekély folyót. A füles ösztönös lábemelgetéssel kaptatott fel a görgeteges íven. A gyerek erősen csimpaszkodott a hevederbe, és mindegyre tömte barátjának fejét: – Meglátod, pajtikám, ha nagyon akarjuk, sikerülni fog! – Átizzadták magukat a habos felhőkön, és mire véget ért a csúcstámadás, szőrén szálán elillant az erejük. – De legalább megpróbáltuk! – olvashatták volna le holtfáradt fizimiskájukról a dinók kései leszármazottjai. Ahogy voltak, úgy szédültek bele hálózsákjaikba, és már szortyogtak is. Tán nem csalafintán, de mindketten vízzel teli hordóhegyekről vizionáltak.

A vízi tündér ekkor kilépett a legszexisebb felhőből, és forrást ütött a hegyormon. A gyermeket és a csacsit csalánvesszővel odacsalta a zúgó alá, ott tutajba vágta őket, és leraftingolt velük a bővizű áramláshoz.

Az egykori különcök elképzelhetetlen ovációval fogadták a hátizsákosokat. Automatából étellel, itallal kínálták őket, és még helyben ragasztani is igyekezték a két világjárót.

– Nem totojázhatunk egy fölösleges pislantást sem – nyilatkozta ki a gyermek. – Víz nélkül múmiává aszalódnak a földönfutók!

Az egykor tettre kész pionírok százötvennégy gigantikus hordót töltöttek meg, majd felhajították a kis csacsi gerincére, a két földkerülő pedig nekilódult a meredeknek. Ahogy a tündér ezt vette, kikapott a hajából egy szál tűzpiros rózsát, és gyorsan a két vándor lába elé hajította. A gránithegy széltében egy reccsenéssel kettéhasadt, és a nyiladék bejáratánál ott termett a hetvenhét fénysebességű paripa és a hetvenhét tuti bivaly is, kordéstól. A tele hordók átszámolódtak a csacsi hátáról a szekerekre, és már startolhatott is a segélyszervezeti különítmény.

A kiszáradt folyó partján orrukat lógató népek nagyot lestek a szállítmányon. Csapra verekedték a hordókat, és fél testvériesen megosztoztak a talált vízen. Miután teleszlopálták magukat, kislattyogtak a kicserepesedett aljú mederhez, és merészeltek vizet álmodni bele. A gyermek és a füles éppen akkor jutott túl a szurdokon. Amint szájukat ragtapasszal leragasztva átlábaltak rajta, abban csörgedezni kezdett a kristálytiszta forrásvíz, és mire páros lábbal berúghatták a házuk ajtaját, újra bővizű folyóvá ajándékozódott.