Vidám napot / gyémánt lakodalom...,

Ilyesmi is előfordulhat az életben a szerencsésekkel, egyszer.

Szüleim a Városliget közelében lévő — de már régóta lebontott — Kéményseprő vendéglőben ismerkedtek meg egymással. Apukám gavallér módjára felajánlotta új szeme fényének a hazakísérés lovagias gesztusát, de nemleges választ kapott rá — Mintha meg sem hallotta volna. Ekkor 1956-t írtak. Fegyverropogás zaja verte fel a fővárost: anyukám az ország nyugati végéből érkezett ide, apukám pedig a keleti végekről — az utazóbőröndjük családi ereklye a számomra. Úgy döntöttek, összekötik egymással a sorsukat.

Egy orvosi műhiba következtében első gyermekük — Éva — halva született meg. Édesapám ugyan azon a napon értesült édesanyja haláláról. De nem állt meg az idő. Mivel albérletben laktak a szüleim, bőven elegendő lett számukra az egyke. Elmúltam négyéves, amikor az albérletből távfűtéses lakásba költözhettünk. A pincéből többé nem kellett felcipelni a szenet, a sparhert is a múlt emlékévé vált, a falikúttal egyetemben: én pedig visszasírtam a régi családi fészket. Bevált a gyermekorvos kórisme: hamarosan kinövi.

A költözés 1963 szeptember 8-án zajlott le. Mink voltunk az első lakók, akik a lépcsőházban elfoglalták a tanács által kiutalt szövetkezeti, magán tulajdonú lakást. Utólag tiszta sor előttem, hogy akkor a korszak legmodernebb otthonába bútorozhattunk be a szüleimmel: az egy évvel korábban átadott lakóházakban már távfűtés adta a meleget, de a meleg vizet bojler szolgáltatta még.

Ugorjunk egy hatalmasat az időben. Kettőezernyolcban muszájból kitaláltam a Magyarországi 8-as országjáró gyalogos túrát. Ekkor már tizennyolc éve nem láttam: Záhonyból indultunk el a haverral, és több mint háromezer kilométer megtétele után, öt évvel később ott fejeztük be. A túra második napján megérkeztünk apukám szülőfalujába: először és utoljára kétéves koromban jártam ott. Idővel eljutottunk a Dunához , majd Szentgotthárdra és Hegyeshalomba is. Félúton túl jártunk már. Jóval több mint ezer kilométerrel  a hátunk mögött beléptünk abba a faluba, ahol megszületett anyukám: ekkor jártam ott először. Amennyiben nem veszítettem volna el a szemem világát, a két település közötti utat aligha tettem volna meg gyalog.

Most pedig 2016-t írunk. Idővel az első emeletről a legfelső szintre költöztek el a szüleim. Fentről csodálatos panoráma tárul eléjük a Duna és a Budai-hegyek felé: nagyon örülök, hogy ezt a cserét sikerült összehoznom a számukra. Én huszonöt éves koromban elköltöztem otthonról, de öt év múlva, ugyanabban a lépcsőházban egy lakást vásároltam magamnak: gyermekkorom álma valósult meg ezzel. De térjünk vissza a jelenbe.

Mostanra az első költözők közül ők az egyedüliek, akik házastársakként élnek együtt: a többiek esetében a nők bizonyultak hosszabb életűnek. A negyvenkét lakásos lépcsőházban a férfiak között apukám a legidősebb lakó (85 éves), a hölgyek között pedig édesanyám (83 éves). Sok mindent megélhettek az eltelt évtizedek alatt. Szerencsére, ezt is!

Ebben az évben november 19-e nem csak az Erzsébet névnap miatt lett jeles nap a számunkra — ez egyben anyukám keresztneve is — hanem azért is, mert ekkor ünnepelhettük meg a hatvanadik házassági évfordulót.

— Dobostortával kidoboltatik a nagy hír, gyémánt lakodalom! — Éljenek az ünnepeltek!