Gyantába zárva

Úgy csapott a szívembe sugárzó ifjúságod,

mint távoli mezőkről szűz tavaszi lehellet

vén fát cirógat, mely már nem hoz többé virágot;

kedves késői hírnök, én szívemre ölellek.

Korhadozó vén ágam már nem terem nyaranta,

de tavaszt álmodik még titokban, éjjelente

és felsír a sötétben. Vén fának könnye gyanta;

körülfoly és magába olvaszt: aranyszelence,

mely drága titkot őriz s a késő századoknak

mint ős kövület-kincset megtart és felragyogtat.

Így záriak én szívembe örökre, gyermekem!

A perc - miként a rétek szellője - tovalebben

s én gyantasíró vén fa e kesernyés szonettben

sohsemvolt ifjúságom tűnt álmát kergetem.

-Buda, 1976. december.