160. GONDOLKODOM TEHÁT VAGYOK — kisgyerek szemszögéből (1971.)

Tarna parti falu. Nyáron és néha karácsony táján is, a hátsó udvarban üdvözölhettem a keverék szukát. Egyszerű falusi kutyaólban húzta meg magát. Csapadékban bővelkedő napok után, a hátsó udvar elejétől a távoli budiig, sártengeren keresztül vezetett az út. Egy ilyen cuppogós helyzetben figyeltem fel a négy lábú haver tarthatatlan helyzetére. Szegénykém, ki sem tud jönni a bodegából.

A szárazabb idő beálltával utánajártam a dolognak. Lábam mellett ott ugrált a hékás, aközben felborítottam a házát. Száraz idő ide vagy oda, a kutyaól alja és az alatta lévő talaj is, nedves volt. A nyirkos földön tekergőző gilisztákra lecsaptak a szemfüles tyúkok. Közelemben kisebb téglakupac magasodott. Egyforma méretű darabokat kerestem közöttük, és belőlük fundamentumot raktam a kutyaól alá. Elkészült a vízszigetelő alap, visszaügyeskedtem rá a házikót. A keverék Picit szép szóval megkértem a műszakilag felújított ház átvételére — ezzel egy időben a kulcsátadás is megtörtént.

Tíz évesen megelégedett voltam magammal, mert figyelmességemmel és munkámmal jót tettem valakinek, a barátomnak. Késő délután hazaérkezett a porta ura. Szeme éles lehetett, mert a hátsó udvarba megérkezve, azonnal észrevette a változást. Nézte-nézte, majd megkérdezte:

— Te csináltad?

A válasz után egyet-kettőt jóváhagyólag bólogatott, és ment a dolgára.