160. GONDOLKODOM TEHÁT VAGYOK — kisgyerek szemszögéből (1971.)
Tarna parti falu.
Nyáron és néha karácsony táján is, a hátsó udvarban üdvözölhettem a keverék
szukát. Egyszerű falusi kutyaólban húzta meg magát. Csapadékban bővelkedő napok
után, a hátsó udvar elejétől a távoli budiig, sártengeren keresztül vezetett az
út. Egy ilyen cuppogós helyzetben figyeltem fel a négy lábú
haver tarthatatlan helyzetére. Szegénykém, ki sem tud jönni a bodegából.
A szárazabb idő
beálltával utánajártam a dolognak. Lábam mellett ott ugrált a hékás, aközben
felborítottam a házát. Száraz idő ide vagy oda, a kutyaól alja és az alatta
lévő talaj is, nedves volt. A nyirkos földön tekergőző gilisztákra lecsaptak a
szemfüles tyúkok. Közelemben kisebb téglakupac magasodott. Egyforma méretű darabokat
kerestem közöttük, és belőlük fundamentumot raktam a kutyaól alá. Elkészült a
vízszigetelő alap, visszaügyeskedtem rá a házikót. A keverék Picit szép szóval
megkértem a műszakilag felújított ház átvételére — ezzel egy időben a
kulcsátadás is megtörtént.
Tíz évesen megelégedett
voltam magammal, mert figyelmességemmel és munkámmal jót tettem valakinek, a
barátomnak. Késő délután hazaérkezett a porta ura. Szeme éles lehetett, mert a
hátsó udvarba megérkezve, azonnal észrevette a változást. Nézte-nézte, majd
megkérdezte:
— Te csináltad?
A válasz után
egyet-kettőt jóváhagyólag bólogatott, és ment a dolgára.