Vidám napot / gondolkodom, tehát vagyok...,

Egy kisgyerek szemszögéből.

Előre elárulom, semmilyen nagy dobást nem vittem végbe anno. Talán csak a keverék kutyának és nekem vált fontossá a cselekedetem.

Alföldi falu. Nyáron és néha a hidegebb évszakok beálltával is a hátsó udvaron — a házi állatok részére kijelölt helyen — találkozhattam a keverék kutyával. Egyszintes viskóban húzta meg magát a kurta lábú. Csapadékkal bőven megáldott napok után a budiig sártengeren keresztül vezetett az út. Egy ilyen cuppogós helyzetben figyelhettem fel a négy lábú haverom tarthatatlan helyzetére: szegénykém, ki sem tud jönni a kutyaólból. A szárazabb idő beálltával utánajártam a dolognak.

Ott ugrált lábam mellett a hékás, én meg felborítottam a házát. Száraz idő ide vagy oda, a talaj is nedves volt alatta, meg a felfordított bodega alja is. A nedves földön tekergőző gilisztákra lecsaptak a szemfüles tyúkok. Közelemben kisebb téglarakás magasodott. Kerestem egyforma nagyságúakat közöttük, és velük fundamentumot készítettem a kutyaház alá. Elkészültem az alappal, rá visszaügyeskedtem a lakot. A keveréket szép szóval rábírtam a kipróbálásra: ezzel egy időben a kulcsátadás is megtörtént. Tízévesen büszke voltam magamra, mert figyelmességemmel és munkámmal jót tettem valakinek, a haveromnak.

Késő délután hazaérkezett a porta ura. Szeme éles lehetett, mert a hátsó udvarba megérkezvén észrevette a változást. Nézte-nézte, majd megkérdezte tőlem: — Te csináltad? Válaszom után jóváhagyásul egyet-kettőt bólogatott, és ment a dolgára.