Vidám napot / Giza néni, András bácsi meg a ráadás...

Soha nem találkoztak egymással.

Giza néni a hevesi rónák lakója volt. Sokgyermekes családban nőtt fel, utolsónak. Lánynak is vékony lehetett, élete végéig megőrizte karcsú alakját. Elérkezett az idő, rá is kivetette szemét egy ifjú legény és jöttek azok a bizonyos gólyák. Az első két szülött még az egy éves kort sem élhették meg. Utána viszont a vályogház kéményébe három fiút potyogtatott bele a piros csőrű madár. Nőttek-nőttek a porontyok és lett szerencsém velük találkozni. De még az előtt történt, hogy: Giza néni férje kiment a határba és onnan soha nem tért vissza — Amerikából sem érkezett levél. Egy elkóborolt szovjet katonáról szólt a falusi híradás, amit az MTI soha nem erősített meg. Felnőtté cseperedtek a fiúk. Egyikük szerelmi bánatában Egerhez közel kiment az erdőbe, úgy ötszáz méter után megállhatott és kinézett magának egy vastag ágat. Hónapok múltán találtak rá. Maradtak ketten, de nem sokáig. A soron következő fiú bő tíz év után követte testvéreit. Giza néni pedig rendíthetetlenül állta a sarat. A falu vasútállomásán dolgozott egész életében. Neki köszönhetem, hogy kisiskolásként egyszer-kétszer kivitt a mellékvonalakon akkor még füstkarikákat pöfékelő, de a fővonalon akár százhússzal tépő vonatok fellegvárába. Harmadik fia segítségére sietett, amikor öreg falusi háza düledezőben volt. A hátsó udvarban egy parányi téglaházat húzott fel — erősen megfázott építkezés közben. A kicsi házikóba azért nem került beszerelésre a gázkonvektor, mert Giza néni úgy volt vele: bár a megtakarított pénzéből futná éppen, de akkor miből fogják őt eltemetni? Azt pedig nem akarta, hogy halála után arról pletyizzenek a falubeliek, hogy: — Az állam temette el! Telente fagyoskodhatott épp eleget, de a hideg akkor rázhatta ki igazán, amikor nyugdíjas kora előtt meghalt az utolsó is. Úgy mondta később, hogy: — Minden nap elgyalogolok a templomba — egy km oda, egy meg vissza— leülök a padba és lelki békét nyerek. Ha van erőm kiballagok a temetőbe és a halmokról leszedem a gazt: a szomszédos hantokat is rendben tartotta. Amikor utoljára arra felé jártam már nem állt Giza néni háza.

András bácsi története egészen más eset. Az 1800-as évek második felében született, Szabolcs megyében közel a Tiszához. Közszolgaként dolgozta végig az aktív éveket, utána pedig Annak rendje és módja szerint, nyugállományba vonult. Napestig etethette a háziállatokat és néha biztosan elballagott a kocsmába egy fröccsért. Egyik nap arra futhattak össze a körülötte lévők, hogy nem mozdul az öreg. Szaladtak orvosért — ha volt olyan arrafelé — de üzentek a papért is — az egészen biztosan volt. Lett nagy sírás-rívás — akkoriban siratóasszonyok is hivatalosak voltak ilyenkor. Elkészült a koporsó, belefektették András bácsit. Lehajtott fejjel ballagott a gyászmenet. Egyszer csak a koporsó mellett haladók mit hallanak? Valaki kopog odabentről! Lett nagy ámulás és szájtátás ettől, de hamarosan felfeszítették a leszögezett koporsótetőt. András bácsi pedig felült a koporsóban és kisebb-nagyobb segítséggel lemászott a szent anyaföldre. Ezen eset kapcsán minden jelen lévő vastagon elámulhatott. Mit volt mit tenni, a temetés halott hiányában elmaradt. András bácsi hazatért. A hosszú út után kanyaríthatott egy karaj kenyeret magának, mellé a kamrából került egy szelet szalonna meg egy fej veres hagyma is, és mindezeket egy pohárka borral megöntözve megvacsorált.

Utoljára pedig jöjjön a ráadás. Hogy András bácsi falujából való-e a következő történet, nem tudni, de ha nem ott eset meg, csak is néhány falunál nem messzebbről való. Valakit az a rémálom gyötört folyamatosan, hogy a nem rég elhunyt szerette arról panaszkodik neki jajongva, hogy be van zárva a koporsóba és nem sokára meg fog fulladni benne. Hitték-e vagy nem az álom igazát a falubeliek? Mindenesetre annyiszor elmondta ezt nekik az érintett — és valószínűleg hiteles személy lehetett — hogy döntés született a sír felbontásáról. Kiásódott a gödör, felnyitották a koporsót és mit láttak benne: a halott meg volt fordulva benne!