23. Gázkamrától a fehér kesztyűig — Lettország (2022)
A lett ember, ha légzési nehézsége támadna, nem rohan
fejvesztve a szakorvoshoz szanatóriumi beutalóért. Helyette elsétál a
legközelebbi parkig. Dús gyepszőnyeg, lombos fák ligete, karbantartott padok
szemetesekkel, makulátlan tisztaság. Térképes információs tábla segíti a
turistát. Az emberközpontúságot másként is megtapasztalhattuk. Éjszaka landolt
a gépünk Rigában. Siettünk, hogy elérjük az utolsó buszt. A kiterjedt
útfelbontás miatt, a megálló felől helyi taxistól érdeklődtünk, aki ahelyett,
hogy fuvarra ajánlkozott volna, készségesen állt a rendelkezésünkre. A kínaiak
által üzemeltetett szállásra digitális rendszer használatával lehetett bejutni.
Az ajtókilincs felett lévő képernyő rátenyereléssel aktivizálódott. A kulcsot a
fali dobozból kellett kiimádkozni. 2 órával később, hajnalok hajnalán, 3 hét
után másodszorra is rám tört a Covidgyanús eset. Két és fél napra ágyba
döntött. Amíg kúráltam magam — lázcsillapító, tea literszámra — addig Kati nyakába
vette a fővárost. Portyázásaiból visszaérkezve lelkesen mesélt élményeiről.
Végül is mindketten jól jártunk.
A lakókörnyezet visszahat az ott élő emberre. Rigát
Európa szecessziós fővárosának tartják. A belvárosi házak homlokzatát kőszobrok
díszítik: oroszlán vagy majomfej, félmeztelen ledér hölgyek vagy az ördög
bőrébe bújt kedves férjuruk. Ez is egyfajta mesevilág mindaddig, amíg a
szájtáti városnéző turista hátrafeszített nyakába nem áll bele a görcs. Néhány
szemrevaló vagy más miatt érdekes rigai épület: a Fekete fejűek háza (a nőtlen
kereskedők céhének egykori székháza); székesegyház; Szent Péter templom; a 4
hangárból álló piac; Lett Tudományos Akadémia (Sztálin által adományozott
épület); Szabadság emlékmű; Power Tower - lábánál Lettország NATO-hoz való
csatlakozásának 5. évfordulója alkalmából ingyenes fotókiállítást rendeztek. A
régi időkben Hanza városként tartották számon. A kultúra és az építészet
fejlődésében, fontos szerepe lehetett ennek a kapcsolatrendszernek. Máig tartó visszaigazolása , a 800 házból álló óváros. A népek közötti
megbékélésben érdekelt kereskedőkkel ellentétben, akadtak másféle felfogású
emberek is: fegyvereikkel itt csörtettek a legkülönbözőbb skandináv népek fiai
mellett a lengyelek, valamint az orosz és a szovjet tejtestvérek is. Némelyikük
sikerrel tette, maradtak, míg bírták szusszal. Szerencsére ma már a turisták
lihegik tele a várost. Legtöbbjük német anyanyelvű, a spanyolok hűsölés
céljából is érkezhettek. A Balti-tengerről Rigába a Daugava folyón úszhatnak
fel a szállodahajók. A reptérről a légi járatok többsége skandináv országokba
közlekedik. A turista hamar felfedezi, hogy a belvárosban erős a rendőri
jelenlét. Eredménye, hogy nem verődnek hordába a hajléktalanok, és nem
kéregetnek erőszakosan. A járdákat fiatal lett fiúk takarították. Az
ételfutárok többnyire Indiából érkeztek. A nemzetközi és távolsági
buszvégállomáson 4,5 euróért lehetett zuhanyozni. Aki az utolsó pillanatban
helyi szuvenírt szeretne beszerezni, számtalan utcai árusnál válogathat a fából
faragott termékekből.
1917 és 1991 között a teljhatalmat megtestesítő KGB
székház felkeresése miatt, nem kaptunk hajba a feleségemmel. Sokat vártunk
tőle, alig valamit kaptunk cserébe. A felújított szürke épület pár szobája a
kiállítótér. Dokumentumok és fotók a falon. Kihangosított monitoron -
feltételezhetően - egy kárvallott beszélt az emlékeiről. 2 fotó érdemel
említést. Az egyiken egy brutálisan megvert hölgy monoklival tűzdelt arca. A
másikon szoba, aljából nyitott végű csövek merednek felfelé, a plafonon elszívó
berendezés kürtője, a földön meztelen emberek holtteste. Hogy Sztálin vagy
Brezsnyev főtitkárelvtárs idejében készülhettek-e a fotók, nem tudom, de, hogy
a belvárosból a 21-es busszal hosszas utazás után elérhető a Motor múzeum, és
ott többek között megnézhető a két politikus személyi használatú gépkocsija is,
az 100 százalék.
A zöld növénytengerben a lakótelep tartozéka a modern
és külsőleg látványos múzeum, amelyet az autókat
kevésbé kedvelők se hagyjanak ki. Nekem már a pénztárnál leesett az állam. Nem
azért, mert a látássérültnek és kísérőjének itt is ingyenes a kulturálódás –
Lettországban borsosára van a múzeumi belépőjegyeknek – hanem azért, mert
kaptunk egy-egy eldobható fehér szövetkesztyűt. A többi látogató, nem. Csak
később jöttem rá, hogy a kiállított tárgyak kézzel megismerését szolgálja.
Hamar ráéreztem, hogy az autók ugyanabból a fémből készültek, és az üléseket
borító erős bőr is egyazon alapanyagból származik. Ebből arra következtettem,
hogy az eredeti tervek alapján újra legyártották az autókat, emiatt egyik
járgányban sem lehetett motor. A kerekek is vadonatújak. Feleségem, mint egy
fiúgyerek, olyan lelkesen szaladozott egyik csodától a másikig. Az 1920-as
évekből származó klasszikus Ford T-modell ( maximum
harmincöttel gurult), és az 1930-as évekből való fehér színű, 2 üléses Mercedes
(százöttel robogott) dobogtatta meg legjobban a szívét. Hosszas lamentálást
követően, az első mellé tette le a voksát. Másoknak más vált kedvencévé.
1949-ben
Ha már a fővároson túlra keveredtünk, maradjunk ott.
Riga jelképes üdülőrésze Jürmala, mely több apró település gyűjtőneve. A
főváros átjáró főpályaudvaráról indulva, ahol a talpfák még mindig szurokkal
kezelt talpfák, 35 perc után, Majoriban szálltunk le. A személykocsikban az
egymással szemben elhelyezkedő ülések három-három főre lettek méretezve. Ez a
körzet elsősorban színes faházairól nevezetes, de különösebb hatást nem
gyakoroltak ránk. Lesétáltunk a Balti-tengerhez. A víz sárgás-homokszínű,
lassan mélyül. Nem csoda, hogy csak 2 fürdőző csobogtatta a vizet. Augusztus
elején a víz hőmérséklete alulról nyaldosta a 20 fokot. A part homokos.
Számunkra felfoghatatlanul sok vendéglátóegység várta a fizetőképes keresletet.
Bízva szakértelmükben, biztosan nem a zárva tartás miatt nem mennek tönkre.
Délelőtt turistát, de még sirályt is nagyítóval kellett keresni.
Ismerethiányból fakadóan meglepett, hogy a
Riga szecessziós épületeire hivatkozva már utaltam a
mesevilágra. Folytatom egy élő vidéki példával. Sigulda Rigától autópályán 52
kilométerre fekszik. Vonattal átszállás nélkül is elérhető. Naponta egy-két
alkalommal. A vasútállomás 19. századi épülete magában foglalja a busztársaság
jegypénztárát, a fakk rendszer által, a személyzet nélküli információs pontot
is. Az oktalanul méregdrága papírra nyomott tájékoztató, a turisták számára az összes
ajánlott útvonalat tartalmazza. További orvosolandó hibaként jegyzem meg, a
nyomtatvány felső sarkában lévő miniatűr térképet. Olcsóbb papírlap hátoldalára
kellett volna tenni. Általa az első oldal szöveges része további információval
gazdagodhatott volna. De nézzünk szét a környéken. Vajon hogyan nézne ki a
számodra ideális lakókörnyezetet megjelenítő terepasztal? Ha az nem idézné meg
a tömbházrengeteget, itt-ott egy-két kisebb fűcsomóval vagy csekély számú
fával, hanem ennek éppen a negatívja lenne a te pozitív álomképed, akkor a több, mint 800 éves, 1928-ban ismét várossá avatott Sigulda
a te településed. Kilépve az állomásépületből, máris csodalátványvilágban
találjuk magunkat. Ezt még tetézhetjük, ha a Pils utca vonalát követjük. A
környezet hasonlóképpen írható le, mint ahogyan a fővárosi parkok esetében:
tömör szerkezetű gyepszőnyeg, ligetes erdőrészletek, benne pontszerűen
elhelyezkedő házak, amelyeket jelképes kerítés határol, ha egyáltalán van.
Turistákat útba igazító tábla mindenhol. Igaz, a számukra készített
útvonalajánló dokumentumon feltüntetett különböző színű turistajelzést, fákon
vagy másutt kár keresni. A fejünket időnként érdemes körbeforgatni: kulcsok
négyzete; egyszerű házi megoldású vízimalom kerék, mely még forog is;
bohémsággal jellemezhető, kőből faragott szedett-vedett katona bagázs; Sigulda
régi és újkori vára egymás mellett — és sorolhatnám még. A pirinkó evangélikus
templom mellett festői tó, melyből hal vetette fel magát. Mustra alá vettük a
középkori livóniai várat, amelyet a 13. század elején kezdtek építeni, és
köréje gyarapodott a település. Belső fala igen magas, a legépebben megmaradt
toronyba felmásztunk. A legfelső szintről láthatóvá vált a Gauja folyó, a
fölötte drótkötélpályán haladó pontszerű kabin, és egy további erőd. A
karbantartott vár parkrészében digitális fűnyíró zümmögött. Pirinkó tartályából
még egy hintaló sem lakna jól.
A Gauja Nemzeti Park Lettország legrégebbi, és
legnagyobb védett természeti területe, 917 négyzetkilométeren. A Pils utcáról
gombajelzést követve letértünk. Itt már szembesülhettünk siguldai
lakókörnyezettel, mely tucatnyi sorház jellegű épületből állt. A gombajelzést
követve a Gauja Nemzeti Park sárga turistajelzéséhez érkeztünk. 10 perces sétát
követően, végeláthatatlan hosszúságú, és irdatlan mélységbe levezető lépcsősor
tetejében állva, megcsóváltuk a fejünket. Nem túrázni jöttünk, hanem szétnézni.
Visszaballagtunk eltévelyedésünk helyére, ahonnét egy rövidebb útvonalon
igyekeztünk vissza a centrumba. Szót érdemel az óvoda. Bejárata közelében fából
összeütött vaddisznó. Közelében focikapuk. Az ovi udvarát tömött gyepszőnyeg
fedte. Körülötte több futballpályanagyságban erdőliget. Reggel kiengedhetik a
kölyköket legelni. Pár óra elteltével utánuk indulhatnak a dadusok, hogy mire
délután megérkeznek a szülők, egyben legyenek a báránykák. Pár méterrel tovább,
errefelé felfoghatatlan nagyságú lakóövezet: 4 háromemeletes, 2 lépcsőházas
blokk. Kilométer után hatalmas alapterületű élelmiszerüzlet, ahová szinte
kivétel nélkül autóval, és kerékpárral érkeztek a vásárlók. Jókora területet
bejártunk, mire visszaérkeztünk a vasútállomáshoz. Útközben szinte csak
magányosan álló mesebeli házikókat láttunk, akkor: vajon hol a fenében lakhat a 14 ezer siguldai?