130. GASZTRONÓMIA —
hátha bejön (1964.)
Ebédre hívtak minket
a dadusok. Négy társammal korgó gyomorral vettük körbe az asztalt. Hiába
vágyakoztunk a mesebeli „terülj, terülj, asztalka” színvonal után. Hogy az elém
letett leves kanalazgatása közben, vajon miért juthatott eszembe mindenféle
elterelő ákombákom zöldségkörítéssel gondolat, az maradjon hetvenhét pecsétes
titok. Amennyiben éhségtől visítozó malacka lettem volna, akkor sem habzsoltam
volna az előttem lévő lét. Az viszont szent igaz, az egyik dadus kétszer is rám
szólt figyelmeztetőleg:
— Egyed gyorsabban a leveskét fiacskám, mert hamarosan hozom a második
fogást!
Ha tudtam volna,
hogy nem vicces kedvében mondja a néni, másként is alakulhatott volna. Talán
éppen az otthon lévő szent macihoz fohászkodhattam magamba mélyedve, hogy a
tányérban lévő löttyöt valahogyan tüntesse el előlem, mert aközben, az első
fogás maradékát felturbózták a másodikkal. Ovis reménnyel kanalaztam bele a
gasztronómiai csodának remélt eledelbe: ki tudja, hátha bejön. Lehet, hogy a
baj oka talán nem is a kukta két ételkülönlegességének gyors egymásra
találásában keresendő., Talán az arányokkal lehetett a
baj. A legújabb ételvariáció, még az elsőnél is hitványabbnak bizonyult.
Lelkileg teljesen összetörten ültem az asztalnál. Hiába néztem körbe esdeklő
szemekkel, segítségben nem reménykedhettem. Hosszú idő elteltével érkezett a
dadus, és kedves hangon megkérdezte:
— Nem ízlik az ebéd,
Lacika?