Vidám napot / gasztronómia...,

A fő, hogy egy életre szóló emlékkel kezdődjön az ízek harmóniájának felfedezése!

Az én esetemben nem volt hiba ezzel. Amennyiben emlékezetem legmélyebb bugyraiban kutakodom felőle, egy nagyszabású gasztronómiai party jut az eszembe elsőnek — továbbiakra nem is lesz szükség hozzá. Mivel a közelben magas templomtorony haranggal kombináció felállást nehezen lehetett volna hozzárendelni az ínyenc ebédre szóló invitáláshoz, ezért a dadusok pórias egyszerűséggel odahívtak minket az asztalokhoz, ovisokat. Nem zsolnai vagy herendi porcelánnal terítettek meg nekünk akkor: ebből következtethettem volna a további fejleményekre.

Négyen ültük körbe a nem mahagóniból összetákolt asztalkát, ami, sajnos, nem is a „Terülj, terülj, asztalkám!” mesébe illő színvonalú volt. Hogy az elém letett leves kanalazgatása közben miért juthatott eszembe mindenféle ákombákom zöldség körítéssel, az egyelőre maradjon meg hetvenhét pecsétes titoknak. Egy biztos, ha hízlalásra szánt, az éhségtől visítozó kis malacka lettem volna, akkor sem habzsoltam volna az előttem lévő moslékot. Az viszont szent igaz, az egyik dadus kétszer is rám szólt figyelmeztetően: — Egyed gyorsabban a leveskét fiacskám, mert mindjárt érkezem a második fogással! Ha tudtam volna, hogy nem vicces kedvében mondja mindezt.

Talán éppen az otthon lévő macimhoz fohászkodhattam segítségért, a tányéromban lévő alig fogyó étek mielőbbi elfogyasztásáért, mert nem vettem észre, hogy időközben a második fogásnak érkező főzelékkel feldúsították a híg löttyöt. Reménykedve kanalaztam bele a gasztronómiai csodának remélt eledelbe — ki tudja, hátha bejön a gyomrom számára. Lehet, hogy a bajt nem a kukta két különlegességének gyors egymásra találásában rejlett — talán inkább az arányok nem stimmelhettek hajszálpontosan ok miatt — de az újabb ételkülönlegesség még az elsőnél is förmedvényesebbre sikerült. Lelkileg teljesen összetörten ültem az asztalnál. Hiába néztem körbe esdeklő szemekkel, segítségben nem reménykedhettem. Hosszú idő eltelte után érkezett az egyik dadus és kedves hangon megkérdezte tőlem: — Nem ízlik az ebéd, Lacika?