34. FÜSTBE MENT TERV – a francba (2002)

Bár nem állt szándékomban, de egyszer mégis csak a nem látók népes táborában találtam magam. Oda felnőttként megérkezve az élhetetlen élethelyzetben gondoljuk magunkat. De mivel élő halottként nem érdemes élni, valamit tenni kell ellene.

Idővel arra jutottam, hogy a nem látó és a látó gyerekeket iskolai szinten össze kellene hozni. Miért ne tanulhatnának havonta egy napot közösen? Célja a következő lenne: általános iskolás korukban saját tapasztalattal rendelkezhessenek azok a nem látó gyerekek a „látó” iskolai környezetről, akik továbbtanulási szándékkal tekintenek a jövőbe. A látó gyerekeknek pedig jól jöhet a másság testközelből való megtapasztalása, még az erre fogékony kor derekán.

Teljesen ismeretlenül felhívtam a Vakok Iskolája igazgatónőjét. Tudtam, öt perc alatt kereken összefoglalva az egész tervet el kell mondanom. Türelmesen végighallgatott, majd feltett néhány kérdést. Utána kérte tőlem, hogy másnap hívjam vissza, mert addigra egyeztet az egyik kollégával. Pár nappal később az igazgatói irodában hármasban beszéltük át a részletesen kidolgozott tervet, melyre áldásukat adták. Kérésemnek megfelelően rám bízták a teljes kivitelezést. Még manapság is őszinte tisztelettel gondolok a nyitott életszemléletű igazgatónőre.

Elsőre az egyik nem látó osztályba kéredzkedtem be egész napos tapasztalatszerzés céljából. Az óraközi szüneteket is a gyerekekkel töltöttük a vakvezetővel. Következett a „látó” iskola egyik társosztálya, ahol a látássérült gyerekekről adtam mélyreható ismeretet a csupa fül nebulóknak. A következő körben a látó gyerekek osztályostól ellátogattak a nem látó gyerekek sulijába. Mivel saját iskolájukban a nem látó gyerekek becsukott szemmel is ismerik a járást, ezért az épületben fehér bot használata nélkül kalauzolták az érkezőket. Az elgondolás bevált, a látó gyerekek álla leesett a meglepetéstől. Ráadásnak hátra volt a csörgőlabda bemutató, melynek végén a látó gyerekek bekötött szemmel csapatot alkothattak. Mire a nem látó gyerekek megérkeztek a látó gyerekekhez háztűznézőbe, addigra azok erős tiszteletet éreztek irántuk. Ez a látogatás is sikeresnek bizonyult, igaz, egy-két nem látó gyereket a házigazdák a suli területén valahol elhagytak. Hazafelé tartva a leltárból egyikük sem hiányzott.

Hogyan lett hiteles kapcsolatom a befogadó iskolával? Alsósként odajártam tanulni, ebből következően nem látóként felajánlottam az iskola igazgatójának, hogy mind a huszonnégy osztályt szívesen végigjárjuk a vakvezetővel. A program vége után az iskolaudvarra vakvezető kutya bemutatót szerveztem.

A terv sava-borsa a közös iskolai tanulásban rejlett. Havonta egy alkalommal találkoztak. A tanárok előre egyeztették a tantervet egymással. A gyerekeket vegyesen kérdezte a befogadó iskola pedagógusa. Az órán mindenki példásan jegyzetelt, közösen töltötték el a szünetek idejét, és együtt vonultak le a menzára. A látó gyerekek számára talán az szolgáltatta a legnagyobb meglepetést, amikor a hatodikos nem látó gyerekek hamarabb kiszámolták a matek példát, mint ők. A befogadó iskola igazgatója az év vége felé közeledve felkérte a programban részt vevő osztályfőnököket – harmadik és hatodik évfolyam –, hogy végezzenek felmérést a diákok között. Kiderült, hogy a hatodikos látó diákok maguknál okosabbnak tartották a nem látó gyerekeket.

A következő tanévben a látó iskola részéről továbbra is szeretettel és nyitottsággal várták a nem látó gyerekeket. Nem különben a diákok, akik korosztálytól függetlenül arról érdeklődtek tőlem a suli kerítésén keresztül – vakvezető kutya sétáltatás közben –, hogy ugye hozzájuk is jönnek tanulni nem látó gyerekek?

A Vakok Iskolájában új osztályfőnököt kaptak az immár hetedikesek, a pedagógus nem vállalta a havonta egyszeri programot. A befogadó iskolában nagyfokú csalódással vették tudomásul az előállt helyzetet, melynek okát egy előzetes kérés miatt nem ismerhették meg tőlem. Az iskolaudvaron visongó nebulók a lesújtó hírtől földig lógatták az orrukat – nem túlzás. Számomra is óriási csalódást okozott a sikeresen induló program zátonyra futása. A látásvesztésből önmagam rehabilitálásán túlmenően ezt a cselekedetet tartom a második legtöbbre.

A margóra kívánkozik:

Az eset idején a nem látó gyerekek nem értették, hogy miért van szükség erre a közös tanulásra. Nekik az oda és a visszautazás is a nyűg kategóriájába tartozott. Ezt el kell fogadni. Sok-sok év elteltével összefutottam egyikükkel, aki már világosan látta az okot, és pozitívan vélekedett a régmúlt hasznosságáról.